Carterek és keretek nélküli Gallows-lemezt hallgattunk!

Az első két lemezüket alapjaiban meghatározó Carter testvérpárnak most már egyik fele sem tagja a csapatnak. Az gondolom, még mindenkinek megvan, mikor négy éve az elbaszott komplexusos brit fiatal mintapéldányának is nevezhető, meglehetősen karakteres frontember, a tetkófetisiszta Frank Carter, miután rendszeresen verte véresre fejét mikronnal, és kelt ki önmagából annak legkülönfélébb megnyilvánulásaiban, váratlanul úgy döntött „elege van gyűlöletről énekelni”, majd otthagyta a korábban az ő karakterével beazonosítható Gallows-t. Rögtön ezután (az utolsó koncertjein viselt póló alapján már azokkal egy időben) meg is alapított egy meglehetősen kérészéletű rockzenekart a Pure Love-ot, hogy aztán idén, a családalapítás, és egy igazán ellenszenves Instagramos önpromó hullám után visszatérjen a nyughatatlan punk zenéhez.  Ennek hitelességéről, valamint arról, hogy egy igazi gatyábaszarós punk mikor alapítana saját nevével fémjelezve zenekart, lehetne vitatkozni, de talán majd máskor. Ott van ugyanis Steph Carter, a gitáros testvér, aki még egy lemez, a három évvel ezelőtti, cím nélküli harmadik album után egy évre vált ki a bandából, mely ennek következtében ugyan változatlanul életben maradt, de a dalszerző szekció reformálásával (Laurent Barnard gitáros most szabad kezet kapott goth-punk rajongásának kiélésében) ismét egy teljesen más zenekar lett, a név kivételével.

A Gallows-nak igazából sosem volt még két ugyanolyan lemeze. Elindultak egy dühöngő, fiatalos punk vonalon, melyet a Grey Britain megjelenésével egy új, sokkal sötétebb, cinikus irányba vittek el. A frontember váltás után a „betanulós” kislemezeket figyelmen kívül hagyva a címnélküli lemez egy Wade MacNeil adottságai által uralt bőrszerkós, vaskos (csak semmi személyeskedés), kicsit mocsarasabb punkalbum lett, melyről összességében elmondható, hogy egy sokszínűbb kiadvány. Most pedig itt van nekünk a friss Desolation Sounds, ami egy okkult szimbólumokkal teletűzdelt, gondosan megtervezett, változatosan hangszerelt, atmoszferikus, kevésbé agresszív, de azért főleg hardcore elemekből táplálkozó misztikus rocklemez. Amiktől ez a lemez érdekes, azok nem is a 93 93-féle menetelős nóták, hanem az üde színfoltok. Az olyan dalok, mint a szinte végig dallamos énektémákkal operáló Bonfire Season, a maga Bush-os gitártémájával, vagy a bólogatós Death Valley Blue, de ami a kőfejű, hajthatatlan ősrajongók ellen már tényleg súlyos testi sértésnek minősül, az a Cease to Exist című, már-már Touche Amoréra hajazó, négy és fél perces melankólia.

A Desolation Sounds-zal az immár négytagú Gallows a változatos, jól hangszerelt, éppen még tavasszal is elviselhetően komor keményzenék kedvelőinek fog a szívébe lopózni. A legszebb az egészben, hogy a szövegekben megénekelt témák mennyire reflektálnak most a zenekar helyzetére, gondolok ezzel arra, hogy a jövőképük (legalábbis a hallgatók számára) ismét teljesen ködös, sötét, és kiszámíthatatlan. Megtippelni nem mernénk, hogy melyik irány fog kiforrni az eddigiek közül, mert ez akárhogy is nézzük, egy átmeneti, fejlődő állapot, mondhatni a Wade-korszak Grey Britain-je. Csak a történelem ne ismételje önmagát. 6/10