Cataract – Cataract

Az európai hardcore színtér egyik legnagyobb elismertségre szert tett képviselője, a svájci Cataract nem ma kezdte pályafutását, hisz már a nagyobb áttörést meghozó With Triumph Comes Loss előtt is masszív tényezőként kellett számon tartani őket az underground vérkeringésben. A kitartásuk, s a folyamatos munka meg is hozta a gyümölcsét, s az egyre nagyobb népszerűséget, így mire észbe kaphattunk volna, a 2008-as esztendővel már a fennállásuk 10.-ik évfordulóját megünnepelendő jubileumi, pályaösszegzőnek szánt kiadványt tarthatjuk kezünkben, mely a szerényen a banda nevét címeként viselő ötödik album képében manifesztálódott.

Nem is tapinthattak volna jobban a lényegre a velős és szimpla Cataract címnél, ami egyfajta esszenciális mű elkészítésére való törekvést enged sugallni eme dalcsokor képében, mely a banda zsigeri lényegét hivatott reprezentálni. Azonban rosszmájúan hozzátehetném, ilyen alapon bármely lemezüket ekképp keresztelhették volna el, hisz a korai anyagokat leszámítva mindegyik utóbbin ezt a puritán, Slayeres riffekkel felszerelt csontropogtató moshcore zúzdát kapjuk egyenesen a pofánk közepébe, Federico vehemens ordítását használva közvetítő közegként. A bevezetőben említett anyag, s utódja, a két évvel ezelőtti Kingdom is ezen a viszonylag szűk területen belül mozog, melyek fő jellemvonásai itt is kivétel nélkül felsorolhatók; azaz embertelenül megdörrenő hangzásba (Tue Madsen és az Antfarm, ismét) burkolt vastag groove-ok, a moshpitet egy pillanat alatt dühöngő katlanná változtató tempók, gyomrozó pergők, tufa begyorsulások, és King / Hanneman ihletésű gitártémák tartanak folyamatos össztűz alatt. Eddig sosem tudtam teljes szívből megkedvelni őket, bár tény, hogy amit művelnek, azt nagyon profin teszik, s klubkoncerten mángorolnak – eddigi egyetlen találkozásunk pechemre pont egy fesztiválon esett meg, ahol nem tudtak meggyőzni a nem épp ideális körülmények, s a nulla frontemberi teljesítmény miatt. Eleinte attól tartottam, hogy a minden eddiginél progresszívebbnek, változatosabbnak, egyben brutálisabbnak és melodikusabbnak ígért anyag is teljesen elmegy mellettem, az ismert Cataract építőelemek felsorakoztatása dacára. A Cro-Mags, Slayer (naná), Obituary, Sepu, Integrity, Ramones, Pantera, Madball, ’Front, Warzone és Mötley Crüe (!!!) feldolgozásokat rejtő bónusz diszkről nem tudok nyilatkozni, mivel a promóciós példány azt nem tartalmazza, de a nagylemezről igen, és sajnos az első pár dal nem igazán működik úgy, ahogy kellene, furcsa mód csak középtájt kezdenek el az igazán ütős darabok sorjázni.

A nyitó The Separation Of Life And Time izmos darab, gonosz, és súlyos harmóniái nagyon működnek, és a szaggatott témái is ölnek, egyedül a hörgősebb ének ront egy hajszálnyit az összképen, de nagy gond nincs vele. A Blackest Hourt viszont nem értem; mivel mintapéldája lehetne, hogy kell a gyilkos besúlyosodásokat és kiállásokat teljesen középszerű témákkal és lapos refrénszerűségekkel összefűzni úgy, hogy a hallgató csak azt veszi észre, hogy a szám jó-jó, meg súlyos, de valahogy mégsem marad meg… ráadásul teljesen indokolatlanul nyújtják 6:40-re, ilyen egyszerű riffekkel. Ha itt jön a képbe az előre elhíresztelt progresszió, akkor gyorsan felejtsék el, s térjenek vissza a pőre, de gyilkos zúzáshoz, mert ez nagyon nem áll jól nekik. A Snake Skin a hatásos begyorsulása után lapos és felejthető témákkal lomboz le, miként a lassú dzs-dzs riffekkel felszerelt, kő egyszerű Choke Downt sem zártam a szívembe, s most már minden hallgatáskor átléptetem, egyszerűen unalmas. Már épp kezdtem teljesen elkeseredni, mikor a Deathwish gyorsan helyrepofoz: erre pedig a sűrű duplázók, és a kemény szaggatások alkalmazásával kerül sor, na ez az igazi Cataract! Ez bizony egy igen erős darab, mindent megmutatva, amiért szeretjük őket; s ettől a szinttől a Burn At The Stake sem marad el; egyszerűen akkora paraszt, hogy vért ont majd a koncerteken! Ricky Dürsték nagyon érzik ezt a fajta egyszerű, de kíméletlen sodrást, a dal végén elhelyezett bődületesen ultratapló szaggatás meg tarol, mint a pénisz alakú női fogkefe a csütörtöki dizájn centerben. A „progresszívebb” megmozdulások sorát gyarapítja az ének nélküli, zajokkal és effektekkel teletűzdelt Tonight We Dine In Hell, és itt is felbukkannak a beígért harmonikusabb, dallamosabb gitártémák, viszont itt valahogy jobban rájuk érzett Greg Mäder és Tom Kuzmic, mert ez is pozitív megítélésű darab nálam. Az utolsó három tétel pedig nem rejt semmi olyasmit, amit ne hallottunk volna már tőlük korábban, standard Cataract dalok, jó témákkal, bár az még idekívánkozik, hogy az In Ashes záró, egyetlen egy harangkondulásából többet – s ezáltal valami emlékezetesebb befejezést – is ki lehetett volna hozni, de ez már tényleg szőrszálhasogatás.

Kissé felemás érzéseim vannak az ötödik Cataract művel kapcsolatban, hisz ha összességében nézem, nem hoz szégyent eddigi munkásságukra, s minden rajongójuk tudja a dolgát. Itt vannak a tőlük elvárható szintű sulykolások, de becsúszott három gyengus tétel is; így csak azt tudnám felhozni, Fedi-ék inkább hanyagolják a progressziót, s a hosszabb, összetettebbnek szánt dalokat, maradjanak meg az ultrasúlyos, egyszerű, de koponyalékelő zsigeri zúzásnál, mivel az az igazi terepük, amiben verhetetlenek. Nálam ez most:

7,4 / 10

Cataract-collective.com
Cataract @ mySpace