2012. március 11.
Tracklist:
1. Black Hole Maelstrom
2. Unlike
3. They
4. A Machine Within
5. So Eager to Play
6. Confess
7. The Eternal Tremble
8. Disgusting Soul
9. The Minus Terminus
10. Where Sanity Ends
A svéd dallamos death metal alapcsapatai mára vagy eltávolodtak az eredeti irányvonaltól, vagy kissé beleszürkültek a rendszeres lemezkiadásba (de még inkább mindkettő). Nehéz ebben a műfajban újat mutatni, főleg úgy, hogy az amerikai dallamos metalcore hullám ugyancsak a végletekig kivesézett egy lehetséges fejlődési alternatívát. Mindezekre a tendenciákra fittyet hányva dolgozik hazánkban a mosonmagyaróvári Casketgarden.
A klasszikus göteborgi hagyományokra felesküdött zenekar immáron a negyedik lemezét adta ki az év elején. A formáció annak ellenére, hogy kitart a kezdeti stílusuk mellett, nem mondanám, hogy stagnál. Ha valaki meghallgatja a 2003-as This Corroded Soul of Mine album után az Estrangement Processt, az könnyen észreveheti, hogy a debüthöz képest némileg modernebb hangnemet üt meg a produkció. Ezenfelül az is nagyon szimpatikus a bandában, hogy míg eleinte a „magyar At the Gatesként” tekintettem rájuk, mára már nem lehet azt mondani, hogy ezt vagy azt a bandát követnék, sokkal inkább egyfajta „minden, ami svéd és jó” itt van. Az At the Gates és a Heartwork korszakos Carcass hatása (különösen a gitárszólóknál véltem felfedezni Michael Amott szellemiségét) továbbra is tagadhatatlan, viszont előkerülnek a gyors és dallamos dolgok mellett groove orientáltabb témák is (például Unlikeban, vagy a sötétebb hangnemet megütő The Eternal Tremble-ben). Az egyik kedvenc szerzeményem, a kegyetlenül dinamikus A Machine Within pedig a vehemensebb (vagyis korai) The Hauntedot juttatja eszembe. A legjobban összerakott dal címére a So Eager to Play pályázhat, amibe egy egészen apró Spiritual Beggars (szintén Amott nevéhez köthető formáció) ízű téma is bekerült. Az utolsó előttiként elhangzó The Minus Terminus (elsőre azt hittem In Flames dal lesz, de rájöttem, hogy az Versus) szintén a thrashesebb, durvább vonalat képviseli. Ebben, az amúgy is roppant hevesen üvöltő Cseh István különösen kitesz magáért. Nem mondható egydimenziósnak a lemez, jól felépítették a srácok. Hangzás terén sincs szégyenkeznivalójuk: a szuperprodukciókhoz mérten nyilván némileg szerényebb a megszólalás, de abszolút arányosan, élvezhetően szólal meg a korong. Visszatérve a kiindulóponthoz, azt mondhatnám, hogy bár nincs sok új a nap alatt ebben a műfajban, mégis jó, hogy vannak, akik rendszeresen letesznek egy-egy ilyen minőségű kiadványt az asztalra, ezáltal szerezve kellemes perceket a műfaj kedvelőinek. Legalább olyan kellemeseket (ha nem kellemesebbeket), mint egy-egy svéd alapbanda a jelenlegi albumaival.
7/10
