Casketgarden – Open the Casket, Enter the Garden

Második lemezéhez érkezett a mosonmagyaróvári death banda. Részemről hosszas várakozás, részükről kisebb csúszás előzte meg, de a lényeg, hogy itt van, és jobb, mint valaha. A zenekart szinte megalakulása óta nyomasztja, hogy örökké svéd mestereikhez, az At The Gates-hez hasonlítják. Nyilván ha az ember elkezd zenélni, valaki hat rá, amit aztán saját zenéjébe is beépít. Ezzel nincs semmi gond. Részemről akkor se lenne, ha egy az egyben lenyúlnák Lindbergéket. Ellenben nem ez történt, a lemez piszok jó, és a fanyalgók kicsit mélyedjenek el jobban a két banda munkásságában!

Ami közös a két zenekarban, hogy mindketten az északi death metal karcosabb, korai változatát játszák, amit ma már kevesen képviselnek. A többség vagy modernizálódott, vagy hörgős vokállal vértezte fel az Iron Maiden dallamait. És most itt a Casketgarden, és leszedi a fejed! Először a külsőről: a kézhez kapott promo bővelkedik információkban, szépen kivitelezett mellékleten elolvashatom a banda történetét, elérhetőségeit, és az új lemezről is kapok pár szót, nem mintha megrögzött ’Garden fanként bármi újat mondani tudnának még. De mindenképpen szimpatikus dolog egy szimpatikus brigádtól. A borító tetszetős, bár nekem a „This Corroded…” lemezé jobban tetszett. De ez legyen a legnagyobb baja az albumnak. És tényleg ez az…Töfi remek munkát végzett, arányosan, telten, és kíméletlen erővel szólal meg minden hang. Elsőként a The First Handful Of Soil instrumentális tétel csendül fel, jófajta szólózgatás, örömzenélés, kiválóan indítja a mindössze 39 perces tömény brutalitást. Mert igen, bár dallamos, de mégis brutális anyag ez, született svédeknek is becsületükre válna. Innentől nincs könyörület, kezdődik a száguldó tempójú Open The Casket remek gitártémákkal és Cseh Pisti hangszálsanyargató acsarkodásával, miközben kedvenc gitárosunk, Balázs többször is megcsillogtatja, hogy mennyire ura hangszerének.

A Spirit Unseen, Body Unknown sem ad lehetőséget pihenésre, a gyors gyalulások mellett a súlyos középtempói is mozgásra ösztönöznek, majd a már demós korából ismerős Why the Vultures Cry? tiporja a betonba a hallgatót. A One More Life egy gyönyörű ballada Casketgarden módra, ízes szólókkal. Súlyos, sötét, mindent felőrlő. Laza kis death/thrash szösszenet a A Grief History, és egy igazán remek kissé belassult témával indít a Poisonvein 1010011010, bár ezt talán külön nem is kell ecsetelni, hangszeres tudásban nincs hiány. Hatásosan indul a To Relieve My Carnage, Cseh Attis dobjátéka és Tóth Bali hat darab húrja jól esik a skandináv fémet nagyon szerető fülemnek. Aztán vége a lassú örömzenélésnek, ideje földbe döngölni a megszeppent hallgatót.
Az …alone as God szintén régóta ismert nóta már, a lemezfelvételek előtt ezt is hallhattuk már. Szintén egy belassult tétel, ami nem is baj, legalább oda lehet nyugodtan is figyelni kicsit, a remek szólókat kár is lenne kihagyni. A magam részéről nagyon szeretem az ilyen monumentálisabb, szépen síró gitárral megtámogatott death metal dalokat. És ez pont ilyen.  És itt a vége. Lépjünk hát be… Enter the Garden . Remek lezárása a lemeznek, kíméletlen, szélsebes, a végén ismét egy pazarul kivitelezett ujjgyakorlattal.

Szemmel látható, és hallható, hova fejlődött az elmúlt három évben a mosonmagyaróvári ötös. Előző lemezükkel megvetették helyüket a földalatti metálmozgalom honi élvonalában, a Open the Casket, Enter the Garden pedig megszilárdította pozíciójukat. Ilyen lemezeket kiadva, megjegyzem, megérdemelten.

Magabiztos 9/10.