Casketgarden – Incompleteness In Absence

Nemzetközi áttörés ide vagy oda, rájár a rúd a ‘móvári Casketgardenre, elvégre hőseink hiába írnak jobbnál-jobb dalokat, a kritikusok-, és a közönség nagyrésze még mindig az At The Gates Kelet-európai helytartóját látja Tóth Balázsékban, holott már a legutóbbi korongjuk is betekintést engedett sajátos hangzásviláguk kicsírázásába – arról nem is beszélve, hogy a zenekar tagjai mindig is voltak annyira igényesek önmagukkal szemben, hogy dalcsokraikba csak és kizárólag fogós és egy bizonyos szintet megütő nóták kerüljenek be.

Nincs mese, ‘Kászketék South Park után szabadon bús-bús pandák lettek a folytonos hasonlítgatástól (pláne a plagizáló vádaktól), így megfogadták: azért is megmutatják a laikusok és a zenekar vérét szívó kritikusok számára, hogy abban a bizonyos tarsolyban az egyéni megközelítés nemhogy képes felvenni a versenyt a ‘Gates/’Haunted riffiskolával-, valamint az északi ihletettségű death/thrash hangzással, hanem a komplex témahalmozások, és az érzelmek közvetítésére hivatott változatos dalszerkezetek által fémjelzett sajátos hangvétel képes egyenrangú félként érvényesülni a már eleve továbbgondolt körítésben fogant északi csontdallamokkal szemben. Ennek ékes bizonyítéka, valamint beteljesítése az Incompleteness In Absence, mely társadalomkritikára épülő koncepciója révén nemhogy odaragasztja az olvasót az ötletes megoldással kivitelezett-, ám számomra túl steril és művi hatást kiváltó, manipulált fotókkal felvértezett booklet (Jacsó Balázs) elé – elvégre a dalszövegek által képviselt lezárt egység megfejtést ad a lemez hangulatvilágának miértjére is -, hanem még kósza neuronáralmást is előidézhet a gyanútlan hallgató agyában.

A 12 szerzeményt magába foglaló harmadik ‘Garden nagylemez a Half-Hearted címre hallgató intróval veszi kezdetét, s az abban feltűnő keserédes gitárdallamból pillanatok alatt tör ki a zenekar fennállásának eddigi legjobb nótája, a The Absent, melynek sodró lendülete, valamint felkavaró melódiahalmozása csúcsra járatva képviseli a banda tényleges arculatát (hogy Cseh István védjegyként szolgáló ‘hangjátékáról’ ne is beszéljünk, hehe). Ennek szükségszerű eszköze a Nyugat-európai szinten megdörrenő hangzás is, ami az én értékrendem viszonylatában egyedül a kissé éles dobsoundban szenved csorbát. A The Great Abductor szintén lefojtott melankóliát sugárzó riffjei jelzik a hallgató irányába, hogy a mellékállásban családapa Tóth Balázs és baráti köre meghallgatta a The Haunted legutóbbi lemezét, noha a dal szerkezetében és kiállásában is sokkal több fémes vonatkozást tudhat magáénak, mint a Peter Dolvingék által kinyilatkoztatott hangulatiság. A csupán kétperces Sulphur Breath Slaughter egy jóféle dühkitörés a megszokott csontdallamok felvillantásával, melyek ikergitáros harmóniává növik ki magukat a vad cséphadarások közepedte; noha az ezután következő Unwinged ismét jelzésértékkel bír, hiszen a tappingelős dallamokkal (valamint ‘Jester Race-re emlékeztető szólóval) megtoldott tétel felgyorsulásaiban sem az agresszió az elsődleges emocionális érték, hanem a megfosztottság, a szárnyszegettség érzete kerül rivaldafénybe. Ez dühként csak a Something I’m Not keretein belül szabadulhat fel – persze egyensúlyt felállítva a keserédes kiábrándulás fátyolos lebegésével -, mely nóta refrénjében a szexi m.. akarom mondani Tesstimony főnök Tóth Balázs hallatja bársonyos hangszínét. Ekkor jelenik meg a The Incomplete formájában egy instrumentális intermezzo, mely ha feloldozást nem is, de fellélegzést biztosíthat a nagyközönségnek, ha csak alig két perc erejéig is – hiszen a Kátai Tamás (Gire, Thy Catafalque) közreműködésével rögzített Intersection Of Parallels nemcsak lineáris folytatása a közjáték domináns dallamának, hanem egyben kiteljesítése is, kihasználva Tamás zongoradallamait-, valamint a jellegzetes svéd hangzásvilág adta lehetőségeket. Az After Us Fire Floods-ot már ismerhettük a zenekar MySpace-oldaláról, mely szerzemény ha önmagában nem is bizonyult számomra igazán lebilincselőnek, a koncepcióba való beékelődés teljes értékűvé avanzsálta az újfent változatos felépítéssel bíró nótát. Kissé thrashes pengetésekkel veszi kezdetét a The Corporate Thorn, s ez a műfaji sajátosság elsődlegesen a neoklasszikus ízű szólóban mutatkozik meg, noha a szerzemény is magán viseli a középtempós szögeléseket, melyek vihar előtti csendként érvényesülnek az Another Mourning Comes-szal szemben: a blastbeat párnacsaták és vad putaputák flörtjébe stoner-ízű(!) hajlítások társulnak be, ám a tétel összességében megőrzi jellegzetes hangulatát és hangzását. Az utolsó szerzemény inkább levezetése a Casketgarden eddigi legsötétebb korongjának: a több mint 20 percnyi csend után felmorajló félakusztikus lezárás (mely kissé a Trouble – Breathe-jére emlékeztet) méltó befejezése egy olyan kódolt üzenetnek, mely nemhogy predesztinációs szándékkal bírna a jövő generációira, hanem már mindennapjainkban is jelen van.

Mint azt az előbb említettem, az Incompleteness In Absence a srácok eddigi legnehezebb és legtöbb odafigyelést igénylő kiadványa, mely nemhogy túlmutat a bejáratott műfaji sémákon éldegélő zenekarok repertoárján, hanem üzenetének jelentésmagján túlmenően is úgy közvetít mind zenei- mind tartalmi értéket a hallgatósággal szemben, amellyel egyenrangúan csak egyetlen hazai példát tudnék említeni, mégpedig Jakab Zoli gondolatcsokrait, s így a Bridge To Solace munkásságát. Kíváncsian várom a következő nagylemezt – és ez nem sürgetés -, pusztán csak a zenei előrelépés miatt, mert ami a ‘This Corroded-en már több volt mint egy hétköznapi hagyományőrzésre hivatott iparosmunka, és az ‘Open The Casket-en több volt mint kísérlezetés és arculatkereső ösvényjárás, az mostanra egybeforrt egy megbonthatatlan egységgé.

Külcsín és Design: 10/7. (a kinyitogatás miatt plusz egy pont)
/ / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / Pontszám:
Hangzás: 10/9,5. (helló magyarok, füleljetek ide!)
Teljesítmény: 10/9. (komplett ez, na.)
Dalszövegek: 10/9,5. (megfogható tartalom, megfogható felépítés)

10/9,33.