Carnifex – Until I Feel Nothing

Tracklist:

01. Deathwish
02. We Spoke of Lies
03. A Grave to Blame
04. Dead But Dreaming
05. Creation Defaced
06. Dehumanize
07. Until I Feel Nothing
08. Never Forgive Me
09. Wretched Entropy
10. Curse My Name

Hossz: 30:08

Megjelenés: 2011. október 24.

Kiadó: Victory

Webcím: Ugrás a weboldalra

2007-ben gyakorlatilag teljesen egyszerre robbant be a köztudatba három, addig javarészt ismeretlen (na jó, a Suicide Silence EP-je azért sokakhoz elért) zenekar, mindannyian első albumukat jelentették meg. Ez a Carnifex-Whitechapel-Suicide Silence tengely, akiknek nagy része volt a műfaj elismertségének növelésében. Arról lehetne persze vitázni, hogy ez az elismertség mennyire jogos, de ezt a vitát nem feltétlenül itt fogom elindítani (azért a Carnifex első anyagát ért támadásokra kitérek majd). Mindhárom lemez szerethető volt valamiért (a The Somatic Defilement a tényleges death metal hatásaival, a Cleansing pedig a kegyetlen jó dalok - igen, jól olvassátok - miatt, na, nem mintha ezekből a Whitechapel hiányt szenvedne), de azon a szinten már mindegyik csapat túllépett, ki simább, ki rögösebb úton.

Ennek a háromszögnek a harmadik csúcsa a san diegói Carnifex, akik 2007 júliusában debütáltak a Dead in my Armsszal, ami nálam A deathcore lemez. Mert hiába egy nagy sablonhalmaz az egész, ahogy a támadók mondják (ezt elismerem amúgy, a “legszebb” ilyen pillanat, amikor a Love Lies in Ashesben lenyúlják a saját riffjüket), és hiába ultragázak a szövegek (ezt is elismerem), az a fél óra máig úgy maradt meg az emlékezetemben, mint az egyik legpusztítóbb dolog amit deathcore együttestől addig, és azóta is hallottam. Fogjuk a hangzásra? Fogjuk. Ám azzal a lendülettel, amivel a srácok felpattantak a lóra, egy év múlva át is estek rajta a másik, bélsárral enyhén telített oldalra. Nincs mit ezen szépíteni, a The Diseased and the Poisoned egy bűnrossz kiadvány lett. Nyoma nincs annak a dühnek, annak a lendületnek, ami a DIMA-n jelen volt, a 12 dalból tíznek a szerkezete totál ugyanaz volt (a maradék kettőből az egyik az intro), és az egész cucc rém erőltetettnek hatott. Ezt a jelentős csorbát azért a Hell Chose Mevel nagyrészt sikerült kiküszöbölni, végre elkezdtek rafkósabb dalokat írni Shawn Cameronék. És most itt van az Until I Feel Nothing, amivel sikerült megelőzni a Whitechapelt a “Ki tud minél több albumot minél rövidebb idő alatt kiadni?” nevű versenyben, kár hogy az ilyenekért nem osztanak Grammyt.

Valószínűleg az intro megalkotását nem előzte meg órákig tartó brainstorming, de ezt hajlandó vagyok elnézni. A breakdownnal való albumkezdés a műfaj sajátja. Ráadásul az utána következő 29 perc miatt ezt hajlandó vagyok megbocsátani ezt. Az előzetesen kiszivárgott We Spoke of Lies már régebben meggyőzött, sok újdonsággal nem szolgált. Amúgy az albumon amúgy sincsenek nagy meglepetések, a Hell Chose Me vonalán haladnak tovább, talán egy hajszálnyi fejlődést lehet észrevenni, az első két albumon tapasztalt sablondalokat viszont itt egyáltalán nem találni meg, viszont a dalok nagy része emlékezetes marad (a leállás a Creation Defacedben, a We Spoke of Lies és a címadó gyors részei, a Never Forgive Me eleje). És bár a műfaji sajátosságoktól nem sikerült teljesen elszakadni (ami nem feltétlenül baj persze, mondjuk néhol eléggé Salt the Wound utánérzéseim voltak) ezt az albumot sem lehet egyértelműen deathcorenak titulálni, mert – talán éppen a Whitechapel példáját követve – a Carnifex is egyre több death metal hatást ötvöz a zenéjébe. Ezek egyelőre még nem mérvadóak, de ha idővel beérnek, akkor a Job for a Cowboy és a Whitechapel után ők is sikeresen konvertálhatják a zenéjüket. Hangulati elemként egy szintetizátor hangja is feltűnik itt-ott, szerencsére azért viszonylag kevés alkalommal.

Azt azért meg kell jegyeznem, hogy a hangzás nem lett valami erős. Nem Tim Lambesis-t akarom szídni, de a Carnifex zenéjéhez jobban illett az a rettenet vastag gitárhangzás és az a betonozós dobsound ami az első két albumot jellemezte. Egyszerűen túlságosan letisztultnak érzem a korongot (amúgy mostanában a legtöbb hasonló albummal így érzek). És bár pár sorral ezelőtt azt írtam, hogy jók a dalok, azért azt jó, ha tudjátok, hogy ezt 2011-es deathcore mércén mértem (amin ugye az I Declare War és a Chelsea Grin csúnyát bukott), és bizony sokat kellett töprengenem, mire megszületett a végső pontszám. És bár ez a hetes arra predesztinálná az Until I Feel Nothingot, hogy majdnem olyan jó, mint ami majdnem olyan jó, mint az új All Shall Perish, azért ezzel csínján kell bánni, mert amíg az ASP tudott valami  olyat felmutatni, amitől csettintettem, addig a Carnifex  – lássuk be – elvégzett egy ujjgyakorlatot. És most még azt mondom, hogy oké, egyszer még elmegy, de legközelebb jobbat várok.

7/10