Cannibal Corpse – Evisceration Plague

Hatvanhatodik hely már a megjelenés első hetében a legrangosabb amerikai zenei toplistán (BillBoard), headliner turné a hasonló stílust képviselő zenekarok krémjével szerte a világban; rajongók ezrei, akik úgy várták a lemez megjelenését, mint a 2009-es év nagy durranását. Nem, nem. A megoldás nem Madonna, hanem a legismertebb death metal zenekar; a méltán híres Cannibal Corpse. Mindenki kedvenc kannibáljai idén februárban jelentették meg tizenegyedik stúdió albumukat, az Evisceration Plagueot, azaz a Kizsigerelő Pestist. A húsz éve fennálló zenekar még soha sem nyúlt mellé; mindig sikerült kielégíteni a rajongókat és azt hiszem, hogy ez megint csak megtörtént. Legalábbis velem újra elhitették, hogy méltán érdemesek A címre. Kompromisszummentes, brutális és kegyetlen; most is, mint mindig. Az talán nem kérdés, hogy mindig voltak a Cannibal Corpse társulatánál jobb, ötletesebb, technikásabb, durvább zenekarok, de a jó öreg CC, már csak, azért is annyira, szeretetre méltó, mert az ember mindig tudja, mire számíthat, és egy adott szintnél sosem fognak alább menni, valószínűleg képtelenek is lennének rá. Jómagam is ezért favorizálom őket. Az már csak hab a tortán a középkorú urak számára, hogy a zenekar minden egyes lemezével előrébb ugrik hírnév rögös útján. A 2006-os Kill számomra az egyik legkedvesebb lemezük, amivel olyan sikereket értek el a death metal szcénán belül, amit korábban soha senki. Ki hallott olyat, hogy egy halálhorda toplistákat hódítson? Több millióan nézik meg a klipjeiket? Őrület, hogy már a death metal is itt tart, reméljük, hogy a keményvonalas rajongók lesznek olyan intelligensek, hogy nem fogják őket cserbenhagyni emiatt. (Persze, nem azokra gondolok, akik Barnes apó kilépése óta minden CC korongra nemet mondanak.)

A zenekar köztudottan sok mindenen túl van. A közismert kultikus jelenet az Ace Venturából, a németországi betiltások, a borítók okozta problémák, vagy a magyar vonatkozásban méltán elhíresült mondat: „Ez a zene nem zene”. Persze a felsoroltak valójában nemhogy hátráltatták volna, ellentétesen; ezek mind, hozzásegítették őket, a híressé váláshoz. Ki ne nyomozna utána egy bandának, aminek ilyen visszhangja van a bulvársajtóban, médiában?

A lemez borítóját ezúttal is Vincent Locke készítette, ami véleményem szerint korábbi alkotásaihoz képest sokkal ötlettelenebb, visszafogottabb, bár lehet, hogy ezzel a szolidabb artworkkel, csak a még nagyobb siker elérése volt a cél, de az biztos, hogy ez nem jó irány. A lemez tizenkét klasszikus death metal bombát sűrít magában, bár a bónuszolt verzió még egy extra nótát és egy 60 perces DVD-t is magába foglal. Gyűjtők számára pedig kihagyhatatlan ajánlat az LP változat. A korong összességében, mint már mondottam remek lett, pont ahogy szokott, de a megszokott minőség ellenére a szemfülesebb rajongók mindig is érzékelhettek egy folyamatos felívelést a színvonal szempontjából. Ezt persze alátámasztották a zenekari interjúkban elmondottak is, de most először, az-az érzésem, hogy nem. Nem visszalépésről van szó, de nem érzek szinte semmit változást. Ki kell, hogy mondjam: úgy érzem, a zenekar stagnál. Bár könnyen lehet, hogy a véleményemet sokan támadni fogják, de még egyszer leszögezem a félreértések elkerülése végett: ez egy nagyon jó lemez. Csupán nem kiemelkedő, nem előremutató a Cannibal Corpse ismeretének tükrében, és mivel ők maguk mondják mindig, hogy kicsit feljebb rakják a lécet az összes lemezzel, én most ezt nem érzem, de ennek oka valószínűsíthetően az, hogy ennél feljebb nem igazán lehet menni. Úgy érzem elértek a csúcsra. Persze a virágkor után mindig hanyatlás következik, de szerintem ilyesmivel nem kell számolunk az ő esetükben. Sokkal inkább várható egy rendszeres szint produkálása lemezről lemezre, de úgy, hogy eközben nem esnek bele az önismétlés fatális hibájába. A Cannibal Corspe egész egyszerűen nem képes hibázni.

A nyitó Priests Of Sodom, alighanem potenciális szerzemény klip forgatás szempontjából, hiszen az album egyik legjobb dala. Agresszív nyitódal, kemény blastbeat sorozattal és a már CorpseGrinder bától megszokható mély, egyhangú, de nagyon is szerethető hörgés. Utána sorban jönnek a „death-bombák”; a második grind-kór számba menő rövidségű Scalding Hail; a To Decompose virga központú témái; a személyes favoritom, a címadó Evisceration Plague, de ezeken túl még mindképpen kiemelkedő nóta a Beheading And Burning,a A Cauldron Of Hate és a Shatter Their Bones. Pat O’Brien és a Kill albummal visszatért Rob Barrett gitárosok pont ideális arányban adagolják a dara riffeket és a szólókat; továbbá játékukat tökéletesen egészíti ki Alex Webster (Hate Eternal) basszus- és Paul Mazurkiewicz dobjátéka. Természetesen az i-re a pontot csak egy ember képes feltenni, a már említett közel 40 éves halál-torok: George „Corpsegrinder” Fisher (Paths Of Possession). A belezős, véres, szexuális témákat felölelő szövegekért ezúttal is ő felelt, és mondanom se kell, hogy kitett magáért, ismét. A hangázást pedig újra a Hate Eternal fönőkre, Erik Rutan-re bízták. A felvételek a 37 éves producer stúdiójában zajlottak, a híres Mana Recording Studios-ban. Tökély lett.

Summa summarum, a Cannibal Corpse újfent hozta azt a szintet, amiért mindenki szereti. Ennek ellenére én a tagok állításaival szemben mégis úgy gondolom ez a lemez nem lett több az előzőknél. Kiváló lett, mint mindig, de nem lett több. Ettől függetlenül, azt hiszem minden ’Corpse rajongó gondolkodás nélkül felrakhatja az eddigi lemezek mellé a polcra a kannibálok 2009-es halál, pestis, vér gyűjteményét.

10/7