Cadaveres – Soul of a New Breed

Röpke másfél évvel ezelőtt nem repestem az örömtől, amikor a Cadaveres de Tortugas váratlanul feloszlott, épp a Wan2 fesztiválos buli előtt, amit vártam. A tagság szétment, lett két zenekar helyette. Jó ez nekünk? – kérdeztem én, és még mindazok, akik szerettük a CdT pörgős, Sepultura ízektől sem mentes latinos popzenéjét.
Kiknek ajánlható a Cadaveres? Régi rajongóknak mindenképpen, hiszen sok újdonság nincs, még mindig a brazil thrash gárda az első számú példakép, a nekem nagyon tetsző két ütős felállás is megmaradt. Bár a két utódzenekar közül egyértelműen ők vitték tovább a keményebb vonalat, a zene ennek ellenére is alapvetően dallamosabb lett, hála Gabó Ádám frontembernek, aki Körmi üvöltései mellé dallamot is visz, nem keveset. Eltűntek a spanyolos dallamok, amiket én személy szerint hiányolok, de hozzá lehet szokni.
Első hallásra kicsit idegenkedtem a lemeztől, de 2-3 nekifutás után már gördülékenyen ment a kapcsolatfelvétel.
A semmitmondó intro után már jön is a Soul of a New Breed, az első sláger, amit a koncertre járó közönség már jól ismerhet. Fogós, pörgős, ahogyan az el is várható, tempóváltásokkal tarkított, gyakorlatilag egyetlen riffre épül az egész, de hiányérzetem nincs, tökéletesen megállja a helyét.

<object width=”425″ height=”350″><param name=”movie” value=”http://www.youtube.com/v/5aNhMXvGzn0″></param><param name=”wmode” value=”transparent”></param><embed src=”http://www.youtube.com/v/5aNhMXvGzn0″ type=”application/x-shockwave-flash” wmode=”transparent” width=”425″ height=”350″></embed></object>

Az Elixir (feat. Farkas Zotya) tagadhatatlanul Sepultura utánérzés, a Roots korszakból, dallamos énekkel. Ez a későbbiekben is felbukkan majd, gyakran mintha Cavaleráékat hallanám, dallamosan. Itt hatványozottan hasznos az ének, mert így kapásból elkerülik, hogy az anyagot egyszerű másolatnak tituláljam. Az embernek persze végig megmarad az az érzése, hogy „hm, ezt mintha már hallottam volna…”, de a valóban jól megírt dalok képesek feledtetni. Velem legalábbis sikerült.
A Seventh Heaven-ben aztán jön a mindent elsöprő tempó, lendületes thrash zúzda, a refrénekben kissé Deftones-i szenvedéssel, míg az Atrophy Of The Wind rappelős verzéivel színesíti a lemezt. Feszes, ugrálós dal könnyű refrénnel, a végén thrash-es zúzással és Sepu-s szólóval.
Sebesség és középtempó váltakozására épül a Drop Of Humaneness, szintén nem mentes a nyilvánvaló hatásoktól, nem lóg ki a lemezről, de működik, lehet rázni a rőzsét.
Hogy ne érezzem magam olyan rosszul a latin dallamok hiánya miatt. Itt egy kis keleties akusztikus lazítás, a Claw. Kellemes instrumentális szerzemény, pihenő az újabb megmérettetés előtt. Amiből nem lesz hiány, a Tentacity intenzív, gyors thrash, míg a szintén jól ismert Blood Stained kimondottan slágeres tétel. Akusztikus verzék, dallamos, kemény refrének.
A lemez a kissé komorabb Noah’s Heritage-el zárul, gyors-lassú részek váltogatják egymást, néhol súlyos riffekkel díszítve.
Nem hibátlan lemez a Soul of a New Breed, legnagyobb hiányossága a fentebb már említett eredetiség hiánya, amiért valamelyest kárpótolnak a remek szerzemények. Első lemeznek viszont nem rossz, bebizonyosodott hogy a fiatal gárda jól tud együtt dolgozni. Az a fajta zene, ami koncerten tud igazán lehengerlő lenni.

8/10.