Buzzov•en – Revelation: Sick Again

Mert továbblépve azon a (lássuk be, valahol megalapozott) városi legendán, hogy a negyedik nagylemezként készült anyagra még a zenekar sem emlékszik, mindenképp meg kell jegyeznünk, hogy a Buzzov•en most nőtte ki magát annyira nemzetközi recepcióját tekintve, hogy már ne csak úgy emlékezzenek meg róla az egyes cikkek, mint a Roadrunnernél a Sore-t jegyző szuicid drogfüggőkre, hanem jóformán az egyetlen olyan, hatását tekintve máig meghatározó sludge bandára, amely perverz módon örömzenei szintig tudta facsarni a műfaj minden zsigeri gyűlöletét és agresszióját. Ezért emelkedett ki már a maga idejében is a Sore, hiszen úgy volt képes önálló és lezárt egységet alkotni az egyes dalok, valamint az elfogyasztott szintetikus segédanyagok láncolatában, hogy közben műfaji szempontból is úgy közelített a sludge-hoz, mint a halálkergető doomnak, a crossovert hajtó nyers hardcore-nak és az abból újraérett thrash metalnak önmagával szemben is agresszív elegyéhez. Szerencsére ezt a tényt a tavaly tendenciaszerűen bekövetkező újrakiadások sem hagyták elfelejteni, így a Relapse Records négy eddig kiadatlan (és gyaníthatóan maszterizálatlan) dalt osztott meg a csinos digipakba burkolt Violence From The Vault EP formájában, amely szerzemények helyet kaptak a Metal Mind által újra piacra dobott Sore-kiadás második lemezén is. Ebbe a sorba áll most be a borítóját, tracklistjét és hangzását tekintve vérfrissített Revelation: Sick Again, amely a 2001-es kiadás kapkodást tükröző tompa, pontosabban bootleg-szagú megszólalásának és minimalista borítójának szolgáltat igazságot.

Ugyanis az alig félórás dalcsokor most érdemelte ki a végleges dalcímeket (amiben közrejátszott az internet folklórja, azaz a szájhagyomány ereje is), és ha belegondolunk, hogy 1998-ban, amikor már a post-metal (vagy pre-drone?) az első szárnyait bontogatta egy szélsőségesen lehangolt, ám kétségtelenül sludge-alapú zenei világban, valójában egyértelművé válik, hogy az Isis, a Cult Of Luna és az Old Man Gloom első anyagai sem születhettek volna meg a Neurosis, az Eyehategod vagy a Buzzov•en nélkül (közvetetten még az Acid Bath is ide sorolandó), lévén ugyanaz a sötét energia jelenik meg, csak más, kísérletezősebb körítésben. Mert ahogy a Neurosis pályája ugyan leírt egy kreatív ívet, az utóbbi két banda esetében mégis meg kell jegyeznünk, hogy nem feltétlenül törekedtek a megújulásra, sőt, ami azt illeti, a Buzzoven valójában a Sore tekintetében merészkedett a legmesszebbre, és azt követően fokozatosan visszatért saját korlátai közé. Ez érvényesül az itt hallható dalokban is, hiszen az egyes zenei alkotóelemek önmagukban is megkülönböztethetők, így akadnak nyers, hardcore-fűtötte dühkitörések (Symptom), végeláthatatlannak tűnő doom-terpeszkedések (Break Me Off) és thrash-ben fogant, ugyanakkor átértelmezett riffelések is (Never Again), ám a legnagyobb hatást mégis együttes erővel váltják ki ezek a zsánerek, és ennek ha tudatában nem is voltak a srácok a rögzítés során, a rutin és az érzés mégis ész érvként diktálta a lehetőséget (Junkie). És nyilván be kell látnunk, hogy időtlen élményként szemlélve is ez a zenekar legnagyobb erőssége, így az olyan szerzemények, mint a Lose, vagy a Drying Out, kétségkívül a banda legjobb pillanataihoz tartoznak, ám összességében a záró Porch kiégettsége érzékelteti a legjobban, hogy akkor miért kellett ennek a történetnek sokadszorra, ám véglegesnek tűnően félbeszakadnia. Hiszen problémák ugyan mindig is voltak a zenekar körül, legyen szó a folytonos halálvágyról, netán az alkalmi drogtúladagolások okozta magatartászavarokról, ám az itt hallható, teljes szétcsúszás tényleg feljavíthatatlan hangminőségben találja azt a sivár valóságot, amilyen lepusztult közegben íródhattak ezek a tételek. És őszintén szólva erre én sem szívesen emlékeznék a zenekar helyében.

Mindenesetre ez sem változtat azon a tényen, hogy a Buzzov•en újjáalakulása az utóbbi évtized egyik, ha nem a legjobb dolga a sludge műfaján belül, és valójában csak ez kellett ahhoz, hogy a széles értelemben vett közönségben tudatosuljon, hogy a Weedeater, az Acid King, a Bastardface és a Bongzilla sem határozná meg napjaink legőszintébb és legnyersebb módján a sludge-ról alkotott fogalmunkat, ha a kilencvenes éveket ezek a srácok kölyökfejjel nem élik túl. És talán épp az ő hiányuk mutatja meg a leginkább azt a fogalmi határozatlanságot, ami a sludge, stoner és southern kapcsán alakult ki az elmúlt hat év során, de ez nyilván egy másik történet. Egy szó, mint száz: jó, hogy megint közöttünk van a legnagyobb.