Bury Your Dead – Mosh n’ Roll

Tracklist:

01. Slaughterhouse Five
02. Nothing is Lost Save Honor
03. Bluebeard
04. The Sirens of Titan
05. Deadeye Dick
06. Timequake
07. Sun Moon Star
08. Slapstick
09. Mother Night
10. Jailbird
11. Mosh n' Roll

Hossz: 30:32

Megjelenés: 2011. augusztus 02.

Kiadó: Mediaskare

Webcím: Ugrás a weboldalra

Ha valaki tisztában van a Bury Your Dead történetével, az talán egyetért velem abban, hogy ennek a lemeznek ennél hatásvadászabb címet nemigen lehetett volna adni. Mondjuk ez nem hatott számomra annyira meglepően, miután meghallottam, hogy a srácok két legjobbnak tartott albumán közreműködő Mat Bruso visszatért, lévén köztudott, hogy ő hajlamos a hasonló megmondásokra. És mivel a két nélküle elkészült lemez, a Bury Your Dead és az It's Nothing Personal enyhén szólva sem volt különösebben kiemelkedő, ezért az igazi hardore (szó szerint) BYD-rajongók elégedetten dörzsölhették össze a kezüket Mat visszajöttének hírére. Jómagam Joe Krewko-párti vagyok, és a debütalbum is a kedvencem, és most ki is fejteném, miért.

A piros sarokban:

Pedig nem mondanám magamat debüt-sznobnak. Sőt, igazából ezt az albumukat hallottam utoljára. Sokak szerint a Beauty and the Breakdown a jobb. Lehet, hogy igazuk is van, de hogy ennyire ízig-vérig hardcore albumot nem csinált a zenekar, és valószínűleg soha nem is fog, abban teljesen biztos vagyok. Semmi újvonalas metal hatás, mint a többin. 100% beatdown hardcore. Ami ugye nem feltétlenül lenne elég az üdvösséghez, mert – ha már az ökölvívást választottam metaforának – azok a bokszolók, akik ész nélkül mennek előre, kevés meccsen bizonyulnak jobbnak, bár a közönség  jól szórakozik. Ez azonban nem egy ilyen mérkőzés. A You Had Me At Hello befejezi az összecsapást, még mielőtt elfáradna, és nem hagy levegőt az ellenfélnek. K. O.

A kék sarokban:

Ezzel szemben a Mattel készült lemezek egy sokkal megfontoltabb, sokkal taktikusabb brigád benyomását keltik. Ami igazán kár, hogy igazi ereje csak a Beauty and the Breakdown ütéseinek volt, a Cover Your Tracksnek csak nyomokban. Persze azért nem kell lebecsülni ezeket az albumokat sem, mert azért a műfaj kedvelőinek ezek is sok kellemes percet szerezhetnek. És akkor már ne menjünk el szó nélkül a két legutóbbi kiadvány mellett sem, mivel azok is a múlthoz tartoznak, márpedig a múlttal szembe kell nézni. A Bury Your Deadnek nem állt jól a metalcore. Persze hallottunk bokszolókról, akik kipróbálták magukat K1-ben, és összejött nekik a váltás, de ez a banda inkább Erdei Zsolt, mint Semmy Schilt. Ráadásul pont a metalcore-hullám közepén jött a váltás, amikor még nehezebb volt kiemelkedőt alkotni, így ez az út 2011 elején Myke Terry kiválásával (aki a szólókarrierjével akart foglalkozni) véget is ért.

Pontozás


És itt érünk el Mat Bruso visszatéréséhez, akivel együtt Aaron Patrick basszusgitáros is újra az együttes soraiban tudhatja magát. A ‘Coverön és a ‘Beauty-n megkezdett hagyományt (előbbi dalait Tom Cruise filmek nyomán nevezték el, utóbbin mesékhez voltak köthetők a címek), ezen az albumon Kurt Vonnegut emlékének adózva folytatja a Bury Your Dead, bár nem tudom, ha az író olvashatná a szövegeket, mennyire örülne ennek. Zeneileg is az előbb említett két album közé tehető a Mosh n’ Roll, és inkább a korábbi felé hajlik. Nem csak azért, mert itt is felhangzik a – lassan már kötelező – “Bury your fucking dead!” csordavokál, ami a Beauty and the Breakdown esetében hiányzott, hanem mert a dalok is inkább a két percet súrolják, mint a hármat.

Amikor először végigment a lemez, a Chimaira volt végig az eszemben: nekik voltak ilyen lassú, de a riffek miatt mégis lendületes számaik. Mindazonáltal nem sikerült olyan jóra a nagy visszatérés, mint amekkora potenciál van a bandában, mondjuk ehhez köze lehet a műfaj viszonylagos felkapottságának, meg annak, hogy az Emmure a következő tíz évre lestipi-stopizta az összes breakdown-t. Vannak azért ügyes megoldások a lemezen (Dead Eye Dick, Sun Moon Star), de a The Sirens of Titanen kívül az összes nóta annyira egyhangú – a szó lehető legszorosabb értelmében – hogy néha azt sem vettem észre, amikor ugrott a lejátszó. Ami meg különösen irritált, az a borzasztóan magas fucking/dal-arány, ami egy picit összecsapott szövegeket sejtet (biztos nem jött ki a szótagszám). Tehát ez nem több mint egy tisztességes iparosmunka, és a hardcore-kölykök majd a You Had Me At Hello jegyében a koncerteken üthetnek akit látnak, de engem nem igazán sikerült meggyőzni arról, hogy a Bury Your Dead vissza tudna zárkózni az élmezőnybe az American Me és a Full Blown Chaos mellé.

6/10.