Burst – Prey On Life

Persze az ezt megelőző út hosszú és tanulságos volt, ugyanakkor elvitathatatlan, hogy a Prey On Life kiforrottsága olyan egymástól távol eső szubkultúrákat és hangzásokat tudott összekapcsolni, amelyre a Burst feloszlása óta sem volt példa, elvégre a post-metal lebegős hangvételét és atmoszférateremtő erejét a metalcore sodró riffjeivel és a hardcore/punk lendületeivel tette még feszültebbé, amihez a srácok crust-punk gyökerei is hozzátették a magukét. Kétségtelen, hogy egy ilyen sokszínű lemez megírásához zenei-emberi összeszokásra volt szükség, de a Burst eddigre állandósult felállása 2003-ra már két korábbi albumot rögzített: a Conquest: Writhe 2000-ben úgy tudta összegezni a srácok crustos szárnypróbálgatásait, hogy a jól elhelyezett dallamoknak, és az ezredfordulós disszonáns metalcore-elemeknek köszönhetően új fejezetet is nyithatott a banda életében. Az ezt követő 2002-es kislemez, az In Coveting Ways pedig már egyenes ágon vetítette elő azt, hogy a Burst valami nagy dobásra készül. A csupán négyszámos kiadványon már hallhatók voltak mindazon stílusjegyek, amelyek alapjaiban határozzák meg a lemezt, ám ezek aránya még jóformán számonként más és más volt – na nem mintha ettől ne lenne mindmáig szerethető a 2004-ben a Relapse által is kiadott felvétel.

A Prey On Life a Burst utolsó olyan lemeze, ahol döntő befolyással bír, hogy a tagok a hardcore/punk világából érkeztek: az ezt követő két nagylemez, az Origo és a Lazarus Bird már a progresszív metal felségterületeit feszegették, mintegy abba beleoltva minden más karakterformáló tényezőt, noha az Undoing akusztikus kipengetésű nyitánya már önmagában is azt érzékelteti, hogy ez a lemez más, átgondoltabb és érettebb, mint bármi, amit korábban megjelentetett a zenekar. Az album kohéziójában fontos szerepe van az itt hallható dallamnak, hiszen ez felbukkan a lemez közepén (Fourth Sun) és a lezárás alkalmával (Epidemic) is, így a ködösen megfogalmazott dalszövegek áttétes egymásba fonódása mellett ez is fokozza az album klausztrofób összhatását, amihez Fredrik Reinedahl (Sólstafir, Dimension Zero) munkája is hozzájárult: a Fredman stúdió producere évek óta együtt dolgozott már ekkor a srácokkal, és a közös összhang eredményeképp olyan hangszerelésre és megszólalásra tett szert a lemez, ami nem hagyja lankadni a hallgató figyelmét. Az akusztikus elemek az Irisben is meghatározók maradnak, noha a disszonáns ereszkedés, és a közé ékelt fifikás riff méltán igazolja, hogy az ezredforduló utáni svédelt metalcore-riffelés tökéletesen alkalmazkodik a crustos lendületű akkordok közé. Az elsőként megosztott Sculpt The Lives is ezt igazolja, aminek magas fordulatszáma közel áll a ‘Conquest dalaihoz, ám kidolgozottságában messze túlmutat azon: az arányosan elhelyezett téma- és hangulatváltások egysége ismét a törékeny átjárást bizonyítja az egyes műfaji eszközök között. És valahol ezt a töri meg a lemez egyetlen igazi slágere, az utolsó turnéig játszott közönségkedvenc, a Rain: az egyszerű, de épp ebből fakadóan zsigeri és nyers dal atmoszférája csak még inkább elmélyíti a lemezt. A ‘Foe Sublime ikergitáros témái is olyan metalcore-hatásról tesznek tanúbizonyságot, ami teljes mértékben elrugaszkodik az eddigre már nyilvánvalóvá vált panelektől, és az agyasan felépített dal a menetelős főtémáján túl is olyan szorongató hatást tud kelteni, hogy a Fourth Sun lebegős ismétlődéseire szükség is van amiatt, hogy lezáruljon a lemez első fele. Főképp, hogy az album visszamaradó dalai már egységesebb képet mutatnak: mindez annak is betudható, hogy az eddig meghatározott műfaji-hangulati elemek különféle váltakozásait hallhatjuk, de a Crystal Asunder szenvedélyes sodrása (amiben a gitáros Robert is hallatja hangját: ez adott alapot a későbbi énektémáinak az Origón és a Lazarus Birdön), a Vortex hangsúlyos breakdownja (ami az egyetlen a lemez egészén) és a Monument neocrustos húzása (és személyes hangvételű dalszövege) is olyan erős pillanatokat szolgáltatnak, hogy még a harmincadik percen túl sem válhat unalmassá az anyag. Az ezt követő Visionary a lemez igazi zárótétele, egyben csúcspontja, ami felszabadítja mindazt a feszültséget, amit eddig görgetett a Prey On Life: ez pedig abban csitul el, hogy keretes szerkezetként visszatér az a dallam, amivel kezdetét vette az album is.

A Burst ugyan nem a Prey On Life miatt lett meghatározó zenekar az európai keményzenében (bár ez ilyen formán nem a lemezen, hanem a megjelenési év közízlésén múlt), de az Origo sikere után egyértelmű volt, hogy az előzmény felkutatásának köszönhetően is megkapta a lemez a megérdemelt figyelmet. Persze a banda tényleg tíz évvel ezelőtt kezdhette el hódító útját, de az igazi áttörésre még várni kellett két évet: azt a stúdióban és a próbateremben töltött idő mellett egy európai turné is megelőzte, ami Budapestre is eljutott – itt a The Taktika volt a svéd zenekar vendége. És ha mai füllel is hallgatjuk a lemezt, nem lehet elvitatni azt a zsenialitást, ami az anyag megkomponálása mögött áll, hiszen egy olyan tudatosan felépített, egységesen magas színvonalú kiadvány születhetett meg, ami nemcsak méltó volt ahhoz, hogy a Relapse gondozásában lásson napvilágot, hanem ahhoz is, hogy a Burst kiléphessen a Nasum árnyékából, és elinduljon azon az ösvényen, amelynek végén, négy évvel ezelőtt a feloszlás bejelentése során egy olyan zenekartól köszönhettünk el, amelyhez fogható korábban, vele egyidejűleg, és azóta sem létezett a nemzetközi színtéren, és amelynek hagyatéka időtlen. A Prey On Life az előző évtized legagyasabb metalcore-lemeze, a legmetalcore-osabb post-metal anyaga, és a legmetalosabb crust/hardcore kiadványa, de a dobozkák helyett talán az is elég, hogy a Burst életműve mindmáig egy olyan színfolt az európai keményzenében, amit semmi máshoz sem lehet mérni.