Broadway – Gentlemen’s Brawl

A rajongókat persze már jó előre felkészítették, hogy „ez inkább lesz punk és rock, mint bármi más”, amely mondat még a legelvakultabb Broadway-fanoknak sem okozott vérnyomásingadozást, de legalább lélekben el lehetett temetni a régi „szép” időket, és remélni, hogy valami jó fog kisülni a dologból. Röviden: nem jött össze. Ugyanott bukik el a Gentlemen’s Brawl is, mint a Kingdoms, hogy nem tud kitörni a középszerűségből, hiába a megfelelő háttér és zenészek, egyszerűen semmi olyan nincs az albumon, ami akár egy percre is le tudná kötni az embert. Pedig még a megjelenési dátummal se szórakoztak, bevágták nyár közepére, ami egy pop-punk lemez számára a legideálisabb időszak, de mivel az összes „konkurencia” is csak a tikkasztó melegre várt, így biztosan nem fognak tudni például érvényesülni a Rise Records nyári „punk felhozatalával” szemben (hogy jó szót is kapjon a kiadó). Az első tizenöt másodperc még érdekesnek is tűnik, aztán érkeznek az egyszerűbb akkordozások és Misha Camacho, az előző albumhoz mérten kevésbé idegesítő vokálja, amit negyven percen keresztül semmi nem tör meg, legfeljebb a „kötelező” csordavokálok és kiállások, amiktől sem érdekesebb, sem színesebb nem lesz az egész. Elfért volna néhány ordítás is az albumra, de leginkább az ötlettelenség a zavaró, ami egyetlen kiadvány után igencsak érthetetlen. Nincs meg bennük az a dalírási képesség, ami egy szinte teljesen énekre hagyatkozó lemeznél a legfontosabb lenne, helyette csak egybefolyó daltengert kapunk, amiből csak az album végét jelző csend enged szabadulást. Annyival jobb punk lemezek láttak napvilágot mostanában, hogy senkit sem fog tudni huzamosabb ideig a lejátszó mellé tapasztani az új Broadway, ettől függetlenül háttérzajnak a negyven fokos kánikulában megteszi, de ennél többre nem hivatott a Gentlemen’s Brawl, ami az amúgy nem túl acélos debüt mellett is csúnyán elhasal.

4/10