Bridge to Solace – Where Nightmares and Dreams Unite

2006 egyik legjobban várt lemeze volt számomra a Bridge to Solace vadonatúj hanghordozója. Elődje, az …Of Bitterness and Hope mai napig forog a lejátszóban, és koncerten is abszolút meggyőzőek. A 2004-es kislemez után kissé féltem az új, jóval súlyosabb, metálosabb hangzástól, mivel az északi gitárdallamokkal átszőtt metalcore már a könyökömön jön ki, míg igazán jó HC anyagot alig tesz le valaki. A Where Nightmares and Dreams Unite igyekszik ügyesen lavírozni, hogy mindenki jól járjon, még a kecske is, de közben maradjon hozzávaló is a karácsonyi töltött káposztába. Szerencsére a lemezbe nem vittek több skandináv hatást, mint a maxiba, így az igazi hardcore fanoknak sem kell a szájukat húzni.

A nyitó Sundeath egyből jó agresszíven tolja az arcunkba az ideológiát. Gyors, egyszerű, semmi tökölés. Érdekessége, hogy a szöveg a Chief Rebel Angel azonos című számához íródott, csak az új énekes nem tudta bevállalni a basszusgitár mellett Jakab Zoli sűrű énektémáit, így inkább átmentették ide. Egy kellemesen dallamos riffre épül a The Dead and the Unknown, az ugrálós kezdést követően ismét a punkos tempóé a főszerep, bár a leállásoknál előkerül egy kevés death metal-hatás is északról, hörgős vokállal és lassabban őrlő alapokkal. Sok meglepetéssel nem szolgál a Through the Eyes of the Dead, hasonló az előzőekhez, és ezzel el is érkeztünk ahhoz, mi is a gond. Alapvetően nagyon hasonló számok vannak végig a lemezen, az alapriff szinte ugyanaz, a dalok csak egyes részletekben térnek el. Jelen esetben az 1:30-nál belépő dallamok emelkednek ki, majd a Ruins kezdése mutat kicsit eltérést az eddigiektől egy koszosabb, mélyebb hangzással. Nem túl gyors nóta, a végére azért felpörög rendesen.

Érdekes, de tetszetős megoldás az akusztikus nyitány a The Martyrs’ Path elején, és a lassú refrének teszik változatosabbá, aztán a pihenőnek vége, jön az A Culture of Denial egy király gitárdallammal az elején, de a verzék alatt ugyanarra épül, mint a többi. A címadó Where Nightmares And Dreams Unite szintén akusztikus gitáron kezdődik, és ha nem lenne Jakab Zoli jellegzetesen hácés rikácsolása, azt hinném, valami melodikus death szerzeményt hallok. Remek refrénjével kelt jó benyomásokat az All Hopes Abandoned, de amúgy is kellemes a skandinávosan fűrészelő gitárokkal operáló, mégis ízig-vérig HC nóta, csak a lassulásokban érezni jobban a metalcore-t. Lassú nordikus death riffekkel nyitnak a záró Escapist című tételben is, kapásból talán a Dark Tranquillity neve ugrik be, majd a gyors részeknél már a punk/HC ízek dominálnak, megadva ennek a dalnak is azt a kettősséget, ami úgy általában a lemezt is jellemzi. Egyszerűek, de fogósak a punkos gyorsulások, bevallom, nekem tetszik.

Nehéz véglegesen eldönteni, milyen is a lemez. Az első nagyon magával ragadott, bár az is igaz, hogy 2003-ban nagyon kevés metalcore-t hallottam még, így annyira a műfajtól sem csömörlöttem meg. Az is igaz, hogy ez a lemez, és maga a zenekar is a műfaj krémjéhez tartozik, nem énekelnek szívfájdalomról és egyéb emocionális dolgokról, a metálos alapokra kőkemény hardcore punk falakat húznak. A legnagyobb gond, hogy az egyes lemezzel ellentétben a dalok sokkal egysíkúbbak, 1-1 dallam, riff, egyéb motívum az, ami megkülönbözteti egymástól a nagyon hasonló karakterű, és a kelleténél hosszabb szerzeményeket. Igen, a lemez hosszú, úgy vélem, az átlagosan 4 perces számhosszokból nyugodtan le lehetett volna faragni egy kicsit. Ha ezekkel az apróbb, ha úgy tetszik, hibákat elnézzük, akkor viszont kellemes perceket tud szerezni a Where Nightmares And Dreams Unite, szívesebben hallgatom, mint a málházós tempójú, egy kaptafára készült ilyen core, olyan core szenvedgetős lemezeket. Nagy baj tehát nincs, ha tetszett az első, nagy valószínűséggel ez is fog. 8/10