Bridge To Solace – House Of The Dying Sun

Tracklist:

01. DeGeneration (4:27)
02. Like Sheep Led To Slaughter (3:43)
03. House Of The Dying Sun (3:27)
04. I Am Faithless, I Am The Misanthrope (3:28)
05. Moondeath (2:58)
06. The Spirit Burial Ground (4:07)
07. Ghosts And Thieves (4:37)
08. When There's Nothing Left To Die For (3:42)
09. The Young & The Restless (8:29)

Hossz: 38:58

Kiadó: GSR/Hammer Music

Webcím: Ugrás a weboldalra

Kár is lenne tagadnom, hogy a Bridge To Solace számomra olyan, akár egy szentimentális kamasz számára az első szerelem: egyrészt bármerre is csavarodhat a fejem egy-egy szoknya után, úgyis mindig visszatérek hozzá; másrészt mindig, mindenkiben eleve őt keresem.

És azt hiszem, az alábbi ragaszkodásom nem is alaptalan, hiszen 16 éves korom óta már kellőképp benőtt a fejem lágya ahhoz, hogy – mint egy normális párkapcsolatban – toleráljam a partnerem hibáit, és objektív véleményt tudjak formálni minden tettéről, gondolatáról valamint elképzeléséről. A közösen eltöltött idő alatt éppúgy voltak euforikus csúcspontok, mint döcögősebb, és értetlenkedésre késztető tántorgások is – ám mielőtt azt hinnéd, hogy a saját nememhez vonzódom, inkább rátérek a zenekar új lemezére.

Nincs mese, a House Of The Dying Sunnak elöljáróban is sok kérdést kellett megválaszolnia: egyrészt szempont volt az, hogy a Where Nightmares And Dreams Unite-ot követően Jakab Zoliék mennyire használják ki az ekkorra kiforrott agresszív színezetet akár az összhatásban-, akár a dalokon belül; másrészt az is vita tárgya volt rajongói berkekben, hogy az összetett, többszöri tagcserék vajon mennyiben nyomják rá bélyegüket a lemez végeredményére. És ahogy Bálinték azt a nemrég készített interjúmban előre is vetítették, a maga módján a ‘House tényleg a srácok eddigi legpozitívabb, legegységesebb kiadványa. Ez annak köszönhető, hogy az Of Bitterness And Hope ragyogó, optimista kisugárzása ismét nagyobb térrészt szakít ki magának a banda zeneiségében – ezáltal is növelve a hardcore túlsúlyát, hogy az ismét gyakori csordavokálokról, valamint sejtelmes suttogásokról ne is beszéljünk -, ám emellett nem maradhat el az északi metal-ihlette rifforgiák okozta düh sem, mely az előzmények fényében némiképp új köntösben tetszeleg a hallgatók előtt. Hiszen semmi sem veszik el, csupán átalakul: a gitártémákban melodikus hardcore-ra emlékeztető akkordmenetek mellett éppúgy megjelennek neoklasszikus szólók és virgázások, mint a már ismerősen csengő, jellegzetes csontdallamok; ám ezek mozgatórugóját valahol mégis Ádám dobolása jelenti. Hősünk hiába tudhat a háta mögött egy viszonylag nagyobb intervallumot lefedő kihagyást – kreatív megoldásai, és játékos színezései oroszlánszerepet játszanak az anyag változatosságában. És ha már a változatosságnál tartunk, Zoli énekhangja mellett sem mehetünk el: ha az előzetes nóták hallatán némileg furcsálltad is az új, mélyebb (ám mint hallani fogod, tényleg szélesebb skálán mozgó) orgánumot, hidd el, hogy összhatásában mégis elég innovatív és érzelemgazdag ahhoz, hogy beleolvadjon a zenei aláfestések alkotta gondosan felépített, lezárt egységbe.

Abba a lezárt egységbe, mely éppúgy felidézi az előző nagylemezen domináló dekadens feszültséget (a már címében is utalásértékű Moondeath képében); a debütalbum öntörvényű, reményteli és felszabadító hangvételét (ha paradoxon is, de az I Am Faithless, I Am the Misanthrope pont ilyen); mint ahogy előre is vetíti az eddigi értékek újraértelmezését, kiteljesedését. Hiszen mikor hallhattunk blastbeatet (Like Sheep Led To Slaughter), “kocsmapunk” kórusokat (When There’s Nothing Left To Die For) , Darkest Hour-t idéző kompozíciókat (Ghosts And Thieves), netán vészjóslóan ereszkedő dallamívet (House Of The Dying Sun) egy ‘Solace refrénben? A legjavát azonban külön szeretném kiemelni: az albumot záró The Young & The Restless kétségkívül a zenekar eddigi legmélyebb, leginkább szívszaggató szerzeménye – s ahogy eddig is megszokhattuk, hogy egy BTS-kiadványon a zárás kapja a legnagyobb hangsúlyt, ez most sincs másként, hála a már decemberről ismerős, retrospektív levezetésnek, mely arányosan szemezget az eddigi életmű legfontosabb nótáiból.

Így zárásként talán már felesleges is írnom, de a jóslat véleményem szerint beigazolódott, hiszen a House Of The Dying Sun módszeresen mutatja be középső ujját minden ellenségnek, és féltékeny sikerhajkurásznak. Elvégre mind megszólalás (ezt a basszushangzást itthon is tanítani kéne), mind komponálás szempontjából az eddigi legérettebb és legegységesebb ‘Bridge lemezt tarthatjuk a kezünkben, mely üzenetét és külcsínét tekintve is egységében jelent igazában élményt. Idővel nyilván mindenkinek lesznek majd kedvencei, és biztos elhangzanak majd tamáskodó megjegyzések is, de egy biztos: a Bridge To Solace egy jó élettárshoz hasonlóan mindent megtesz azért, hogy kerek egésznek érezd magad mellette.


Külcsín és Design: 10/9. (lineárisan felépített, hangulatos és utópista külcsín)

/ / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / Pontszám:
Hangzás: 10/9. (arányosan telt)
Teljesítmény: 10/9.
Dalszövegek: 10/9,5. (szingalongolj gondolkodó ember módjára)

10/9,2.