Braintoy – Vehicles

A Braintoy története 2005-ben kezdődött, amikor Brett Fitzgeralddal az élen kiadták Tremors című, öt dalt tartalmazó EP-jüket. Egy évvel ezután már neki is láttak a nagylemez felvételének, Fitzgerald azonban a stúdiózás kellős közepén szállt ki a bandából, így a folyamat félbeszakadt, és egészen 2008 áprilisáig kellett várni, amikor is Tristan Green énekessel kiegészülve, napvilágot látott a Vehicles.

Nem kell sokat törnünk a fejünket, vajh melyik műfaj égisze alá helyezhetnénk a Braintoy munkásságát, egyértelmű orientáltságuk a progresszív rock felé hajlik, érezhető itt sok nagy előd erős hatása (Rush, Porcupine Tree, Tool stb.). A stílus klasszikus és modern korszakának hangzásvilága keveredik a torontói négyes zenéjében, melyet Christian Anderson nehéz riffjei, bravúros gitártémái, a Devin Gasteiger és Riley O’Connor alkotta ritmusszekció biztos alapjai jellemeznek.
Be kell vallanom töredelmesen, első végighallgatás után nem fogott meg igazán az album, sőt további próbálkozásom is hosszúra nyúlt: eleinte nem tudtam megbarátkozni a hangzással, elsősorban Green énektémáival, hangjával. Aztán jött egy pálfordulat, és onnantól kezdve nehezen tudtam félretenni a korongot, mindig új részletet fedeztem fel benne, ami magával ragadott, ami valami többet adott, és külön értelmet nyert önnön kontextusán kívül is.
A Vehicles legjobb felvétele toronymagasan a Sputnik II. A több mint nyolc perces alkotás felvezetésének egyformán fontos részei a súlyos riffek, az atmoszférikus effektek (szintén Gasteiger műve), de legfőbbképp a figyelemreméltó dobtéma: O’Connor eme felvételben nyújtja legjobbját.
Az ezt követő Interlude nagyon közel áll a Porcupine Tree-féle melankolikus hangvételű művészethez (pontosabban a Porcu’ munkásságának lassú, csendes darabjaihoz), de tényleg, Tristan Green hangja néhány hajlítás révén hihetetlenül emlékeztet Steven Wilson-ra. Ebben a darabban igazán kitűnik a benne rejlő tehetség számos aspektusa.
Korántsem tökéletes albumról van szó – érdekes például, hogy a kezdés gyengébb, az első három felvétel önmagában nem lenne túlságosan meggyőző –, vannak üresjáratok és olyan tételek, amelyeket talán le kellett volna hagyni egy erősebb összkép megvalósításához, de még e negatívumok ellenére is az utóbbi idők egyik legbiztatóbb megjelenése a prog rock szcénán belül.
Fontos kiemelni, hogy a fentebb említett hatások ellenére igenis egyedi és sajátos hangvételű zenéről van szó, egy kreatív és igényes munkáról, amely akár példaként is állhat a jövő zenekarai számára.

8/10