Brain Drill – Apocalyptic Feasting

Elég csak elolvasni az előadó nevét, a lemez címét, majd ezután megtekinteni az impozánsnak csak erős jóindulattal nevezhető borítót: igen, első nekifutásra akarva-akaratlanul a megrökönyödöttség érzete társul a Brain Drillel való ismerkedés kezdeti szakaszához. Azonban elég csak a pléj-gombra helyezni a mutatóujjad: ha valamennyire is közel áll hozzád a death metal amerikai vonala, és mond neked valamit az a név, hogy Marco Pitruzzella, akkor megtaláltad 2008. egyik legerősebb amcsi death korongját.

Bizony, jelen projektet is a lassan sztahanovista emlékplakettet érdemlő Lord Marco jegyzi, aki már számos zenekarban és hirtelen felindulásból összehozott kooperációban bizonyította az extrém muzsikák kedvelőinek, hogy műfajában az egyik legtehetségesebb ütőssel van dolgunk. És itt nemcsak a szélvészgyors tempókon, az agyporlasztó blastbeateken és a fifikás váltásokon van a hangsúly: Marco képes érzéssel játszani, és apait-anyait beleadni a legnagyobb gyalulásba is. Megjegyzem, a 10 tételes dalcsokor mást nem is nagyon kíván, mint vért, kínt és szenvedést – ja, az egy másik történet. Szóval van itt minden, ami véres fogsort kivillantó mosolyt csal egy Cannibal Corpse, és Disgorge lemezeken edződött brutalizátor arcára. Utóbbi példa annyi iróniát szolgáltat, hogy a Brain Drill főhadiszállása is Kaliforniában található. De térjünk a tárgyra: lássuk a lemezt!

Egy pillanatnyi csend, majd egy köszörű beindítása (azért ez igencsak őszinte és morbid húzás volt) adja meg a kellő hatásszünetet a Gorification első hangjai előtt, melynek összetett témafűzéreit egy hallójárat-barát zenéken edződött laikus hozzávetőleg az első perc után, a refrénbeli gitárdallam megérkezésekor fog fel. A szerzeményt túlnyomó részben az agysorvasztó örvénylések uralják, melyből oroszlánszerepet vesz ki Dylan Ruskin gitáros: komolyan mondom, ha nem nézem meg a biográfiát, a mai napig azt hinném hogy két gitárt hallunk, ám főhősünk a lemez első pillanatától az utolsóig hozza a komplexebbnél-komplexebb agyszaggató riffkompozíciókat, és mikor jut rá ideje, még egy-egy pöpec szólót is megenged magának (Swine Slaughter) – persze lesznek olyanok, akik számára az egész album egy öncélú szólózásként fog leképződni. Kissé black metal-közeli disszonancia szolgál alapként a 2006-os demó címadó szerzeményének, a The Parasites-nak továbbgondolt verziójában, mely elődjéhez hasonlóan jobbára megfoghatatlan és agyahagyott témaváltásokkal dobálózik. A lemez címadója újfent polifonikus gitárfutamokra épül, és a szinte végig maximális fordulatszámon pörgő, nem éppen slágergyanús szerzemény hallatán méltán konstatálhatjuk, hogy egyes erre szakosodott médiumok miért sorolják a világ 10 leggyorsabb dobosa közé Marcot, aki több interjúban is hangsúlyozta, hogy az általa feljátszott felvételek nemhogy elektronikus úton való korrigálást, de még metronómmal való kisegítést sem éltek meg, szóval az úr tud valamit…

…de ugyanez igaz a basszer Jeff Hughellre is, aki héthúrosán akkora slappeléseket és jazzes futamokat eresz tel (Bury The Living), hogy az ember nem győz sasolni, mi is folyik a háttérben. S mivel már minden hangszeres tagot kiemeltünk, így nincs más hátra, mint pár szót ejteni az énekes Steve Rathjenről, aki jelen kiadvány dalszövegeit négy nap alatt volt kénytelen megtanulni, és három óra állt rendelkezésére felhörögni azokat. Ahogy a mondás tartja, teher alatt nő a pálma, így az utolsó pillanatban csatlakozott Steve (elődje Andre Cornejo volt) igencsak embertelen hangokat bocsát ki magából, a károgás és a hörgés nem éppen széles spektrumán mozogva. Ha a kiadvány nem is hordoz magában egy átlagember számára értékelhető momentumot (leszámítva azt a pillanatot, mikor véget ér a lemez, azért a Revelation méltán pályázik a „legpopulárisabb gitárdallammal felvértezett death metal himnusz” címéért, hála a frappáns, ám pont a megfelelő helyeken elhelyezett melódiákért. A The Dephts Of Darkness néhány másodpercében még egy-egy The Black Dahlia Murder-ízű neoklasszikus hajlítás is felüti a fejét, ám ez tényleg csak másodpercekben mérhető. A záró Sadistic Abductive hallatán képződik le az emberben igazán, hogy amit itt kapunk 35 percben, az egy-az-egyben a PsyOpus, és a Cannibal Corpse keresztmetszetét testesíti meg (nem mintha a két megnevezett zenekar önnön teljességében sem lenne eléggé hatékony fegyver a hallójáratok ellen); az sem véletlen, hogy a ‘Corpse basszere, Alex Webster már most az egyik legkiemelkedőbb zenekarként beszél a Brain Drillről, mely kijelentésnek minden klisé ellenére igencsak van valóságalapja. Elég csak belefülelni a zárónóta monumentális gitárszólójába, mely garantáltan az év egyik legjobb death metal pillanatát jelenti, de ugyanez igaz a baljós samplerek megjelenésére, valamint a hirtelen lezárásra is… Egyszerűen nem marad az embernek leképzési ideje arra, hogy felfogja, mi is történt, ezért optimális esetben újraindítja a CD-t, hátha közelebb kerül a megoldáshoz.

A korábban Dying Fetusszal, Job For A Cowboy-jal és Necrophagisttal is fellépő kvartett nem hazudtolta meg önmagát, ha a zenészek tényleges képzettségét, és zenei érzékét vesszük górcső alá. Így hát hunyjunk szemet a klisék, a visszatérő sémák, a giccses összetevők felett, és élvezzük ki ezt a szadista örömzenét, annak teljességében és erejének teljében. Remélem, lesz folytatás!

Külcsín és Design: 10/4. (zombik, vér, város – minden van itt, mint a búcsuba’)
/ / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / Pontszám:
Hangzás: 10/9. (utólagos fülzúgás garantált)
Teljesítmény: 10/8,5. (igényes és kiemelkedő munka, mind technikai-, mind muzikális viszonylatban…)
Dalszövegek: 10/4,5. (…de muszáj ehhez a legátlátszóbb sémákat felmutatni?!)

10/7,33.