2011. szeptember 25.
Tracklist:
01. Under The Knife (5:19)
02. A Glance Away Is A Glance Goodbye (4:57)
03. Reflections That Pale Incomparison (4:30)
04. Time Is Not Absolute (4:36)
05. Praise Song (2:52)
Bár több elképzelésem is van arra vonatkozólag, hogy, ha megadatna a lehetőség egy újrakezdésre, akkor vajon melyik korban is születnék újra. Azonban ezek közül az egyik opció mindenképpen a kilencvenes évek végén és az új évezred elején virágzó undeground metalcore színtér idejére esne. A köztudatban keringő történetek, a régi felvételek, az akkori zenék hangzásvilága, az általam feltételezett és a mások által csupán elbeszélt magatartás és hozzáállás, bár kevesen tudják, de mindig is a szívem csücske volt. Pont emiatt kértem meg Ádám, ismertebb nevén Malibu kollégámat korábban, hogy amennyiben nincs ellenére szívesen csatlakoznék a honlapunk fő profiljába vágó metalcore színtér kezdeti szakaszának méltatlanul elfedett, elveszett lemezeink felkutatásában és veletek való megismertetésében.
A minél kevésbé ismert, annál menőbb elve alapján második cikkemmel (első: A Long Winter) a lazasági faktoromat azonnal fel is lőném a csúcsra, ugyanis, minden túlzás nélkül kimerem jelenteni, hogy, ha ezt a bandát nyolcnál többen ismerik egész Magyarországon, akkor megeszem a kalapom. Persze, az is igaz, hogy a cikk publikálása és ezáltal az előadó ismertebbé válása után a saját és a szóban forgó nyolc ember ázsiójából is jócskán visszaveszek, így, akit ez túl mélyen érint az beverhet egyet valamelyik közelgő koncert alkalmával, de remélhetőleg ilyesmire nem kerül majd sor.
A történethez azonban még annyi hozzátartozik, hogy mivel a végtelennek tűnő internet ezúttal sem volt kielégítő módon a segítségemre a zenekar háttértörténetének és titkainak felkutatásban, ezért – nagy nehézségek árán – felkerestem a zenekar énekesét, Eric Scottot, hátha segítségül hívhatom memóriáját. Ő pedig lehetőségeihez képest készséggel állt rendelkezésemre és számtalan meglepő dologgal állt elő már, ami a zenekart illeti, így formabontó módon, némi pluszt is belecsempészve a kritikába, a cikk közepén olvashattok egy, a zenekar énekesével készült exkluzív mini-interjút.
A Boywunder zenekar 1999-ben alakult az amerikai Pennsylvania államban a következő tagokkal; Matt (gitár) Andy (gitár), Dan (basszusgitár), Clark (ének) és Dale (dob). Azonban a kezdeti felállás még inkább csak egy tinédzserkori „játszunk feldolgozásokat”-jellegű szárnypróbálgatás és zajongás volt, így a line-up rövidesen komoly változásokon ment keresztül. Matt és Dan a már kicsit komolyabban veendő kezdetben metalcore, majd később mainstream rock The Underwater soraiban próbált szerencsét, akiket később olyan modern rock bandákkal említettek egy lapon, mint a Nickelback, a Breaking Benjamin vagy a Seether. Zárójelben pedig hozzáteszem, hogy a csapat kezdetekor olyan hardcore formációkkal osztotta meg a színpadot, akár turnék erejéig is, mint a Zao, a Dead Poetic, az Unearth vagy az Underoath. A Boywunder ezek után egy gitárossal, Andyvel folytatta, énekesi fronton megérkezett beszélgetőpartnerem, Eric Scott, basszusgitáron pedig Ray, míg dobos fronton szintén nem történt változás. A zenekar történetében ez volt az a pillanat, amikor úgy döntöttek kicsit komolyabbra veszik a figurát és egy stabil felállással neki látnak a színtér meghódításának. Ennek az elhatározásnak gyümölcseként született meg a csapat első kiadványa. Egy kétszámos, a Not Waving But Dreaming nevű zenekarral közös split lemezről volt szó, melyen a Boywunder To The Tune Of Indifference c. dalával szerepelt. A 7” kiadása után a srácok nem voltak restek és a tömeges pozitív visszajelzésből és a koncerteken kapott energiatöbbletből erőt merítve 2001 őszén elkészítették első és egyben utolsó EP-jüket, jelen cikk tárgyát a This Roulette Moment c. anyagot, mely az azóta köddé vált Blessed Killing Records égisze alatt jelent meg. Az EP végül sajnos nem hozta meg a várva várt nemzetközi, de akár az Államokon belüli komolyabb áttörést, azonban, ha ma az underground legmélyebb bugyraiba ássuk le magunkat a korszak egyik legkellemesebb amerikai kiadványára ismerhetünk rá az alábbi ötszámos kiadványban attól függetlenül, hogy nem sokkal többen ismerték őket akkoriban, mint most. A minimális hírnév és a srácok legendás koncertteljesítménye, azonban így is elég volt arra, hogy olyan csapatokkal koncertezzenek, mint az A Life Once Lost, az Evergreen Terrace, az Embrace Today vagy az On Broken Wings. Külön érdekesség, hogy a Bowywunder volt az, akit lehetőséget biztosított az August Burns Red csapatának, hogy anno akkoriban több ízben, pl. életük legelső koncertjét a Boywunder előzenekaraként ejtsék meg (ld. lenti sárga flyer). Ami valljuk be nem egy utolsó dolog, de Eric a cikk interjú részlegében egy további meghökkentő információt árult el nekem és ezáltal nektek is.
Az EP megjelenését és jó pár koncertet követően azonban közbe szólt a szerelem és egy ifjú hölgy bekötötte Ray fejét, házasemberként pedig már nem akarta/tudta folytatni a zenekart, helyére ekkor érkezett meg – igaz csak ideiglenesen – Henry. A srácok ekkoriban láttak neki az új dalok megírásának, amelyből négy öltött végleges formát, melyek közül kettőt most innen a nuskull.hu elveszett lemezek cikksorozatának huszonegyedik részéből lehet majd először letölteni. A dalok soha korábban nem kerültek nyilvánosságra. A fogaskerék, azonban ennek ellenére sem akart megindulni, ugyanis nem sokkal később Dale és Andy kapitulálásával 2003-ban a Boywunder feloszlott. Eric azonban nem adta fel álmait és felkért két pittsburghi gitárost és egy dobost, hogy csatlakozzanak a hivatalos utódbandához. Mikor azok fejet hajtottak a folytatás előtt Eric úgy döntött, hogy a csapat nevét is módosítani kell és ekkor született meg a Frank Sinatra ihlette Luck Be the Lady. Állítása szerint a döntés egyfelől a zenei változásra vezethető vissza, illetve Eric nem akarta Boywunder név alatt folytatni, úgy, hogy ő maradt az egyetlen eredeti tag. A Boywunderrel párhuzamosan egyébként a Black Eyes for Bad Guys nevű csapatban is énekelt.
Kérlek áruld el annak az öt albumnak a címét, amelyek számodra a legnagyobb inspirációt jelentették az évek során!
A Boywunder szemszögéből leginkább az alábbiak: Hopesfall – No Wings to Speak Of (EP); Poison the Well – Opposite of December; Martyr AD – The Human Condition in 12 Fractions; Every Time I Die – Burial Plot Bidding War; Shai Hulud – Profound Hatred of Man. Ez viszont már legalább egy évtizede volt, szóval mai fejjel valószínűleg mást mondanék.
Látsz bármilyen lehetőséget is egy esetleges újjáalakulásra? És, ha igen, akkor ki lenne benne szerinted?
Nagyon boldog lennék, ha megtörténne, egész biztosan sokat jelentene. Ha pedig egyszer majd valóban meg is történik, akkor én lennék az énekes, Andy a gitáros, Ray és/vagy Henry a basszusgitáros és Dale a dobos. Az újjáalakulás kapcsán amúgy a legnagyobb gondot a távolság okozná, ugyanis a feloszlás után mindenki szétszéledt és jelenleg is külön államokban lakunk (PA/DE/TX/MD), így elég nehézkesen lehetne csak tető alá hozni az áhított újrakezdést.
Mivel foglalkoznak a többiek a feloszlás óta?
Jómagam webes fejlesztéssel, honlapok elkészítésével foglalkozom. Ray grafikusként dolgozik, Andy egy gitárboltot vezet, de a többiekről sajnos nem is tudok, így azt sem tudom megmondani mivel is foglalkoznak jelenleg.
Követed még a hardcore világát?
Többnyire. Például minden évben ellátogatok a This Is Hardcore fesztiválra Philadelphiába (ahol idén olyan bandák léptek fel, mint: Bane, Youth of Today, H2O, Terror, Ringworm, Title Fight, Strife, Blacklisted, Cold World, Morning Again, Touché Amoré, Madball és még sokan mások – szerk.), de, ha tehetem, akkor bizonyos, a környékén lévő klub bulikra is ellátogatok. Manapság azonban munka közben leginkább nyugisabb ambient zenéket szoktam hallgatni, annak ellenére, hogy a legtöbb barátom ma is aktívan benne van a dologban. De tudod öregszem és többünknek már megvan a maga kis családja, amit gondoznia kell és az idő múlásával ez már csak egyre nehezebbé fog válni, de így is megteszem, ami tőlem telik azt hiszem.
Vannak újabb keletű kedvenceid?
Igen, három is. Az egyik a Xibalba, korunk egyik legsúlyosabb hardcore bandája. Aztán a Foundation. Egy igazi hardcore csapat, akinek a frontembere egy végtelenül intelligens és törődő srác, aki már régóta a színtér része. A zenéjük pedig olyasmi, mint a Burn csak súlyosabb. Illetve a Bottomfeeder. Egy újabb keletű hardcore csapat Philadelphiából. (időközben feloszlottak – szerk.)
Mit gondolsz a mai metal / hardcore színtérről?
A legfőbb ok, hogy még mindig benne vagyok ebben a forgatagban azaz, hogy hány barátot is szereztem itt az évek során. A zene persze jó, de a bajtársiasság, az összetartás az, ami miatt leginkább lejárok még ma is bizonyos koncertekre. Mindenkin úrrá lesz az erőszak, kiadják magukból a dühöt és, amikor mindennek vége, akkor elmegyünk egy bárba iszogatni vagy kajálni valahova. Nem tudom, hogy mindez hogy működik Európában, de Amerikában így.
Mesék egy kicsit a szövegekről!
Számunka az inspiráció mindenhonnan érkezett. Nem volt kikötés, bármi lehetett az: a metáltól a hardcore-ig, a „haj-bandáktól” a pop-rockig vagy épp az instrumentális dolgoktól a hip-hopig. Szövegileg személy szerint az volt az egyik célom, hogy a dalok mondanivalója provokatív legyen, de ezzel párhuzamosan igyekeztem, hogy a vallás ne játsszon túl nagy szerepet, de a személyes hitem és ilyen tekintetben a világról alkotott képem így is gyakran megjelenik a szövegekben, attól függetlenül, hogy nem gondoltam magam sohasem egy vallásos személynek. Persze a legtöbb esetben a hitről alkotott képünk és a gondolataink sokat változnak az évek során és ez most sincs másképp. Ami biztos, hogy szerettem volna valami olyat adni az embereknek, ami maradandó, amire emlékezhetnek, persze nem feltétlen meghatározva, hogy, akkor csak emiatt szeressék a zenénket vagy éppen emiatt ne. Sok spirituális-jellegű dalszöveget írtam, sok dal az akkori társadalmi helyzetről szólt, de persze előfordultak párkapcsolati témák is.
És mi a helyzet az August Burns Redes srácokkal?
Ugyanabból a városból származunk. Régi barátok vagyunk és a legtöbbjük bátyjával vagy húgával ma is jó a viszonyom, amúgy pedig, ha úgy adódik mindig szoktam velük dumálgatni, nosztalgiázni egy kicsit. Ott voltam az első koncertjükön is, sőt, kevesen tudják, de anno, amikor új énekest kerestek 2006 környékén engem is megkérdeztek, hogy nem vállalnám-e el, de vissza kellett utasítanom ugyanis nagyon sok anyagi gondom volt akkoriban. Nagyon kedves és szerény srácok amúgy, szeretem őket.
Na, de miért is választottam ki éppen ezt a lemezt? Ez a 2002-es EP, mely a valóságban inkább 2001-es úgy gondolom a „real” underground színtéren belül az egyik legkellemesebb kiadvány, mely magán viseli a korszak legjellemzőbb vonásait. Minden megvan benne, ami kell, sőt még több is. Ha nem is sokkal, de underground berkeken belül érezhetően jóval előrébb volt már zeneileg és a hangulati elemek egymásután pakolása tekintetében is ez a pennsylvaniai kvintett, mit sok kortársa. A méltó elismerést bár sosem kapták meg, és nyilvánvaló, hogy ezen a cikkem se fog sokat változtatni már, mindenesetre egy próbát biztosan megér. Nem arról van szó, hogy történelmet írtak volna zenéjükkel, de akkoriban ez bőven modern és előremutató volt. Aki pedig egy kicsit is magáénak érzi ezt a hangzást és szeretne valami újjal is megismerkedni a Hopesfall-Poison the Well-Dead Blue Sky vonalon, akkor a Boywunder igazi telitalálat lesz, de azt hiszem a modern metalcore színtér szerelmesei is nyugodtan tehetnek egy próbát, ha másért nem is, mindössze, azért, hogy tudják merről jött először az arra.
Az öt dalba tömörített huszonkét perces kiadvány dalai azontúl, hogy a korszak metalcore-ra jellemző lenyomatait viselik, érezhető egy egységes ív, mely az egész EP-n keresztül vonul. A lemez az elejétől végig össze van rakva. Hogy ez direkt szerkesztés vagy egész egyszerűen csak így fogant meg, azt nem tudom és talán mindegy is, de az, hogyha az általam csak kitaláltsági-faktornak nevezett kritériumot egy zenekar abszolválja az már önmagában több mint közepes. A lemez rögtön a legjobb dalával, az Under The Knife c. tétellel indul, mely pontosan körül is határolja miről is szól az Boywunder zenéje. A meglehetősen eklektikus témázgatásokat és disszonáns hangokkal megtámogatott riffeléseket masszív döngölések, breakdown-szerű megoldások kísérik, melyet könnyed és finom tiszta ének, illetve többségében agresszív és kiváló szövegekkel megtámogatott üvöltés kísér. Vannak témák, amelyek egy pop-punk lemezen is elférnének, de a pláne leginkább, azaz egész benne, hogy ezután gond nélkül visszaváltanak a korábbi dühkirohanásokba. A dalt lezáró énekdallam pedig nem is lehetne kiválóbb („As time proceeds, it’s becoming easier, this process of becoming a machine…”). A Dead Blue Sky-ra emlékeztető megoldás egész biztosan belevésődik az ember fejébe, így késztetve őt arra, hogy újra elővegye a srácok EP-jét. A Glance Away Is A Glance Goodbye ott folytatja, ahol az Under The Knife abbahagyja. A modern dallamos hardcore közegben is könnyen megállná a helyét a dal, így egy esetleges visszatérés kapcsán én a srácok helyébe biztos ezt a vonalat játszanám be. Egyrészt, mert jól áll nekik, jók a szövegek és, mert igen, kellettje is lenne, arról nem is beszélve, hogy a korabeli koncertleírások pontosan olyannak írják le a csapatot, ami mögött a Touché Amoré és társai nyugodtan elbújhatnak. A Reflections That Pale Incomparison és a Time Is Not Absolute egyéniség tekintetében már nem üti meg két elődje szintét, ám az EP szerves részeként ugyanúgy kellemes csemegének számítanak, mint a nyitótételek. A lemezt a Praise Song zárja le, mely igazi érzelembombaként kellően feltudja hergelni az embert, pláne, ha lejátszónk ismétlésre van állítva, ugyanis az Under The Knife nyitótekerése kiválóan passzol a Praise Song lezáráshoz, így a srácok profin kitöltötték, a záró dal általi keletkezett űrt, még, ha ez nem is szándékos volt.
Nincs szó világmegváltásról, egész egyszerűen ezzel az újabb anyaggal csupán fel akartam hívni a figyelmetek egy rég elfedett zenekarra, hátha valaki új kedvencet avat, de ha mást nem is egy új csemegét ismer meg. És, hogy miért nem linkeltük a már megszokott módon a megszokott topikba a lemezt? Egyszerű; ezúttal ugyanis az a megtiszteltetés érte az oldalunkat, hogy Eric jóváhagyásával a már szinte beszerezhetetlen This Roulette Moment EP-t, két soha korábban ki nem adott dallal egyetemben tölthetitek le az alábbi linkről.
BOYWUNDER – THIS ROULETTE MOMENT (EP) + 2 UNRELEASED TRACKS FROM 2002
DOWNLOAD / LETÖLTÉS
