Boy Kill Boy – Civilian

Megmondom őszintén, véletlenül ismertem csak meg a zenekart, mert épp furcsa nevű bandákat gyűjtögettem a neten (a mazochizmus egy komoly változata : ), és a Sky Eats Airplane, Horse The Band, Scary Kids Scaring Kids, Drop Dead; Gorgeous után még éreztem, a lista NEM teljes : ) így beszereztem ezt a lemezt is. A Scary Kids és a Drop Dead után az volt a tippem, hogy itt is valami alapvetően sabloncore lemezzel lesz dolgom, amibe beletesznek egy kis szintit és a srácok a kiadóval együtt úgy próbálják eladni a lelküket, hogy azt állítják, ők szarták az indie spanyolviaszt. Részben nem lőttem mellé, részben – és ez a nagyobbik hányad – igen, mellétrafáltam. Szerencsére.

Hogy miért is mondom ezt? Nos ez messziről sem hc lemez, már az első hangokból egyértelművé vált számomra. Szinti viszont van. Ez nem hiba, sőt. Az indie dolgot is részint jól tippeltem, mert ez a cd kicsit követi a trendet és azt a fajta retrós hangulatot hozza, amiért elsősorban a Franz Ferdinand-ot tehetjük felelőssé. Az más kérdés, hogy mekkora létjogosultsága van az indie terminológiának ebben a térségben, hiszen most már a csapból is ilyen zenék folynak, de az is tény, hogy a kezdeteknél ez teljesen ráillett a szkénára. Hirtelenjében a szintetizátoros, elektronikás bevonást a garázsba a picit glam-rock-os The Killers – Hot Fuss lemezéhez tudnám hasonlítani, de maradjunk talán annál hogy, rám idén a Head Automatica-n kívül nem tett más könnyed zene ekkora hatást, néha napokig nincs kedvem mást hallgatni, ha mégis, akkor nagyon gyorsan visszakúszik a lejátszóba, és igen nagy gondban vagyok, ha azon kell filóznom az év poplemeze címet vajon melyik korong viszi. Mert akárhogy kerülgetjük a kását, ez is egy poplemez, de abból a „rockosabb” fajtából. Egy nagyon izgalmas poplemez, a telített stílusirányzatok esetén megengedheti magának az ember, hogy nyugodtan szelektáljon, hisz nem sokat veszít vele és én többek közt ezt választottam, mert picit többnek érzem a többi hasonszőrű banda közt (mint a The Killers-t is). Aláírom, hogy minden emberi kézből kiadott dolog, így a kritika / ismertető is szubjektív termék, és egy ennyire kiegyenlített piacon kb. az dönti el a zenekarok rajongótáborát, hogy melyiket hallotta előbb az ember… ezért inkább azoknak pötyögöm a karaktereket, akiknek bejön a stílus és nem ismernék a zenekart.

A cd tele van olyan himnuszokkal, mint a Back Again, On And On, Six Minutes, Killer, Friday-Friday, amelyeknek a refrénjét napokig képes az ember dúdolni, az On My Own, amiben a szintis játék ahhoz az élményhez hasonlítható, amikor először játszottam pénznyelő játékgépen az After Burner-rel. : ) vagy pl. a Civil Sin, ami speciel engem emlékeztet valamire erősen (nem ez az egyetlen, de ez izgat a legjobban). Igaz, sok korongnál nehéz eldönteni, hogy mennyire hunyjon szemet az ember a lopások felett, de itt arról van szó, hogy nagyon egyszerű részekből összepakoltak olyan dalokat, hogy húha. Showdown c. dal is jó példa arra, hogy úgy szalad át rajtam a 45 perc, hogy maximum csak azt veszem észre, hogy már vége?! 100% pure újításokat itt ne keressen senki, zseniális dalokat viszont csak egészen nyugodtan. A lemez a záródalt leszámítva energikus, simán táncparkettre való, az olyan falábú kalózok – mint én is örömömben – önkéntelenül táncra perdülnek, teljesen el tudnám viselni, ha a diszkókban ilyen zenék mennének.

A banda végülis megmutatja: erről szól a pop. Kicsit felfújod. Kicsit szétdurran. Kicsit nem marad semmi. Viszont amíg lufi volt, addig nagyon szép volt. És ez itt egy nagyon szép lufi.