Bővül a telefonkönyv – Health: Disco4: Part II

A világ jelen állása alapján az emberi civilizációnak a bolygónkon kétféle kimenete lehet, bár tény, hogy a disztopikus jövőkép reálisabb, mint egy utópia létrejötte. A kaliforniai HEALTH (mostantól ebben a formában: Health) több mint 15 éve mesterkedik azon, hogy az ezek keresztmetszetéből kialakult kibernetikus világot megfesse nekünk. Ismerős ez a Blade Runner, a Cyberpunk 2077 meg több tucat egyéb médium által felvázolt jövő, nem igaz? Nos, a Health ennek atmoszféráját szinte játszi könnyedséggel teremti meg, ezt a hangját talán az igazi áttörést jelentő 2019-es Vol. 4: Slaves of Fearen találta meg igazán. Rögtön a rákövetkező évben pedig ki is adták a Disco4: Part I-t, a vendégelőadókkal csurig pakolt lemezüket, ami jelen írás alanyának elődje. Az első részt mind a rajongók, mind a szakma az egekig magasztalta, ami nem is csoda, egyfajta szimbiotikus hidat emelt az elektronikus zene, a metal, a hip hop és még megannyi stílus és műfaj közt, ami remekül működött ebben a kaotikus, gépek által uralt közegben. A kérdés már csak az, hogy vajon a második felvonás másfél évvel később meg tudja-e ismételni elődjének sikerét, vagy rendszerhiba következtében leáll a működés?

A rövid válasz: nem. Vagyis nem igazán. A kifejtős része a dolognak az, hogy amíg az első rész főleg underground(abb) vendégeket tudott felmutatni, és bármennyire is csúnyán hangzik ez, de inkább ők voltak alárendelve a Health “akaratának”, addig a Disco4: Part II már jóval bátrabban tudott lapozni a felkereshető (néhol akár mainstreambe nyúló) előadók telefonkönyvében, és javarészt át is adta a gyeplőt az alanyoknak a dalokban. Ennek következtében történhetett meg, hogy olyan nevek is feltűnnek a lemezen, mint a Nine Inch Nails, a Lamb of God, Poppy vagy a The Neighbourhood. és ha már megemlítettem Randy Blythe-ékat, az ő vendégeskedésükkel készült Cold Blood akár a saját, B-oldalas darabjuk is lehetne egy kis Health feattel megfűszerezve. Szóval ki kell mondani, hogy már másodjára a közreműködőkön múlik egy Health-anyag sorsa. Ami nem feltétlen baj, mert ha ezek után meghallgatsz egy “önálló” lemezt a srácoktól, valahol 2015 előttről, akkor tényleg érezhető, hogy ők igazából ezt az utat keresték végig. Szóval ez egy kétélű penge, vagy mondhatjuk úgy is, hogy maguknak keresték a bajt. De tényleg akkora lenne a baj?

Új bekezdés, ugyanaz a válasz: nem. A Part II-n vannak jobbnál-jobb dalok, meg kevésbé ütősek is. Ilyen egyszerű. Az a legjobb a Healthben, hogy minden szám külön narratívára épül (még a gyengébbek is) és szépen lassan betekintést enged abba, hogy milyen is a kibervilág, hogy mit pusztítottunk el érte, hogy mi a társadalom hierarchiája a többszáz emeletes felhőkarcolók tetejétől a csatornák mocskáig, és hogy mennyire kell belefolyni az alvilágba, ha túl akarsz élni. Teszi mindezt a trió ebben a noise-os, vaskos elektronikával átszőtt atmoszférában, amihez Jake Duzsik énekes rommá (és minimálisan már-már nőivé) effektezett hangja külön pikantériaként szolgál, megteremtve ezzel egyfajta “személyi szolga” állandó jelenlétét (lásd Siri). A lemez baromi erősen indít, a Poppy-s és NiN-es dalpáros messze a kiadvány ékkövei, de a már említett Lamb of God-os vagy a The Body-s tételek is kellően lázba hoznak. Sajnos az album eléggé leül a közepére, amit talán pont a Ho99o9 srácai tudnának megmenteni, de hallva a legutolsó lemezüket, már ez is kellően kiemelkedő produkciónak számít részükről. A középszerűségből aztán a The Neighbourhooddal közös No Escape ránt ki (ironikus, mi?), aztán kapunk egy Perturbator-duplázást – ő az egyetlen előadó, aki mindkét lemezen feltűnik -, akitől egy saját dalának a Health-féle feldolgozása került rá a lemezre, merthogy keveselték a számok mennyiségét a fiúk. Megtehették, megtették, téma lezárva. Az utolsó darab pedig a szokásos évértékelő a srácoktól, ahol megcsodálhatjuk, hogy milyen is, amikor a hármas “magára van utalva”. Minden pozitívuma ellenére a Disco4: Part II nem üti meg elődjének a szintjét, hiányoznak a hipnotikus dalok, amik szinte vírusként vennék át az irányítást az elmémben.

Ha valakinek esetleg úgy jött le a mondandómból, hogy ez egy rossz vagy gyenge lemez, azt meg kell, hogy nyugtassam: erről szó sincs. A Part II, noha nem bővelkedik a felejthetetlen pillanatokban, bebizonyította, hogy a Health napjaink egyik legvagányabb alakulata, és bárki megtalálhatja bennük a számára vonzó értékeket, legyen az illető metalos, trapes, indie-s vagy csak baromi fura. Amikor először meghallgattam a lemezt, úgy voltam vele, hogy oké, ez korrekt, viszont szívesen ráfülelnék most már egy “csak Health”-lemezre, hogy vajon mit tudnak produkálni az elmúlt két cucc tapasztalatából táplálkozva. Erre nagy valószínűséggel még várni kell, ugyanis a srácok azt nyilatkozták, hogy szinte sorban állnak náluk az előadók kollaboráció reményében. Úgyhogy marad a filózás, hogy kik lesznek a következő alanyok, akik elkísérnek minket a bionikus végtagok világába, és vajon lesz-e annyi vér a fiúk pucájában, hogy visszavegyék az irányítást, feláldozva ezzel esetleg pár bratyizást. Addig is én megajánlok a bandának egy nagyon motiváló 8/10 pontot és ne feledjétek: napi egy Health, az egészségedért te felelsz!