Botch – We Are The Romans (Deluxe Edition)

Minden tiszteletem a HydraHead Recordsot illeti, hiszen még így, a Botch feloszlása után 5-6 évvel is fontosnak tartják a tacomai illetőségű banda megismertetését az extrém és úttörő zenére éhes közönséggel, s ezen oknál fogva a kiadó a zenekar összes kiadványát igényes külcsínnel, valamint terebélyes mennyiségű bónuszfelvételekkel megspékelve bocsátotta az érdeklődők színe elé, nem mellesleg igazán rajongóbarát áron. Részemről nehezemre esik objektíven bemutatni a We Are The Romans címre keresztelt, második – s egyben utolsó (teljes hosszúságú) – Botch korongot, de igyekszem az objektivitás vonzáskörzetében maradni, és összeszedni néhány épkézláb érvet a lemez ajánlásának jogán.

Az 1993-ban, főiskolai haverság okán verbuválódott kvartett – hála a mélyreható emberismeretnek, valamint az őszinteségnek – a Botch teljes fennállása során egyben maradt, tagcserék nem voltak a zenekarban; a banda feloszlása sem az emberi nézeteltéréseknek tudható be, hanem a zenei kifulladásnak, valamint az új ösvények keresésének. Hogy ez egyet jelent-e a lehiggadással? Ha belefülelünk az utódzenekarok munkásságába, akár a kísérleti elektronika hatásokkal flörtölő, ám indie-ben erős Minus The Bearbe, akár a These Arms Are Snakes anyagaiba, észrevehetjük, hogy a változás tényleg kézenfekvő volt a fennállása során elsősorban a ‘kaotikus’ jelzőt kiérdemlő anyabandával szemben. A Botch 1995-től kezdve temérdek – elsősorban az undergroundnak célzott – hanghordozón tudatta a tengerentúli publikummal aktív működését, hiszen a splitek (Cave In, Knut), és különleges válogatásalbumok-, valamint bakelitek sora végeláthatatlannak tűnt (sőt, a HydraHeadnek külön ki kellett hoznia egy olyan válogatásalbumot, amelyen elveszettnek vélt Botch nóták sorakoznak), és ezen sorrendet kívánta megtörni az 1998-ban kiadott debütalbum, az American Nervoso, mely ha még nem rendelkezett olyan kiforrott arculattal mint utódja, azért a maga nemében igencsak markáns eszközök felvonultatásával sikerült előrevetítetnie a kitaposandó ösvényt, s sikerült felhívniuk magukra a tengerentúli sajtó figyelmét. Tehát adott volt a srácok igyekezete és szorgalma, azonban maradt egy eddig megválaszolatlan kérdés: mit is játszottak?

Ha töviről-hegyire szeretnénk elemezni a Botch stílusát, akkor azt úgy célszerű, ha már egyben kivetítjük a We Are The Romans egységére is; nemcsak azon okból kifolyólag, mert jelen kiadvány tükrözi vissza a zenekar kreativitásának csúcsát, hanem azért is, mert ekkora vált egységessé, karakteressé és kiegyensúlyozottá az előtte oly’ sokáig kikísérletezett hangzásvilág. A zenekar úgy lavírozott a kaotikus gyökereket felmutató újsulis hardcore és metal hatások között, hogy emellett még meghonosított kis műfaji kavalkádjában egy csipetnyi elektronikát (nem véletlen az sem, hogy Aaron Spectre, más néven Drumcorps is készített Botch feldolgozást, nevezetesen jelen kiadvány első tételéből készült a „Botch Up And Die!” című remix), és egy elszállásokban gazdag, már-már jammelős attitűdöt is, hogy a helyenként felcsillanó sludge-os riffekről ne is beszéljünk. A zenekar egyes szerzeményeiben több, egymással jobbára rétegzett viszonyban álló komplex, energikus témacsokor gondtalan kapcsolódását figyelhetjük meg, így a hagyományosnak mondható, „verze refrén verze refrén szóló refrén” szerkesztettségről már első körben nyugodt szívvel lemondhatnak a laikus zenehallgatók, hogy a tiszta dallamokról ne is beszéljünk. Dave Knudson, a Botch gitárosának játéka addig ismeretlen ösvényen indította el az újonnan érkező zenekarok tömkelegeit, hiszen technikás és disszonáns harmóniáiban, valamint polifonikus megoldásaiban megfogant a zenekar első számú ismertetőjegye is. Dave méltán vált hangszerének mesterévé, hiszen számos műfajban járatos a keményzenén túlmenően is, legyen szó akár bluesos, akár jazzes gyökerekre visszavezethető megoldásokról; játékának elsődleges ismertetőjegye azonban a(z igencsak impresszív hatást kiváltó) folytonos kavargás, ahogy a játékidő előrehaladtával a disszonáns, egyben energikus gitártémák szabályosan fortyognak, hiszen folyamatos változás figyelhető meg ezekben – s ha a dalszerkezetek egészükben nem is fedik le a linearitás fogalmát, ez hatványozottan igaz a gitárdallamok és riffek következetes kibontakozására. Ezért is csak szélsőségesen lehet közeledni a Botch munkásságához: az ember vagy imádja, vagy nem tud vele mit kezdeni.

A dolog pikantériája az, hogy a Dave gitárdallamai révén bemutatott folyamatos változás, és energikus kavargás a zenekar teljes egységére igaz: a mostanság az új Russian Circles album kapcsán érdekelt basszer, Brian Cook mélyről feltörő, pumpáló basszusfutamaiban, Tim Latona komplex, és gitárhű dobtechnikájában, valamint Dave Verrelen érdes hangszínében éppúgy megnyilvánul a folytonos változás, mint az előtérben szereplő gitártémák formájában, ám jelen folyamat is éppúgy épül fel változásokból, mint bármi, ami az életben egyensúlyt képez. Ezáltal a srácok néha teret engednek egy-egy elszállósabb szerzeménynek is, melyek tökéletes kontrasztba állítják a többszörösen rétegzett, és komplex nótákat, és így jóval színesebb összkép tárul elénk. Azonban van precedens arra is, mikor egy nótán belül csapnak össze a fentebb levezetett szélsőségek: erre a legjobb példa a pre-Fall Out Boyként ismert Racetraitor által ihletett C. Thomas Howell as the „Soul Man” című szerzemény, melyben éppúgy felbukkannak többszólamú, magas fordulatszámon pörgő témahalmozások, mint doomos lassítások, valamint atmoszférikus – és egyben érzelemgazdag – leállások. De az eredeti hanganyagról bármely nótát bemutathatnám részletesen, igazából felesleges lenne: a We Are The Romans egy tökéletes, lezárt egység, melynek precíz komponálása, és sokrétű folytonossága mindig képes valami újat adni a hallgatónak (akár gondolatok, akár érzelmek formájában), melyben oroszlánszerepet vállalt a seattle-i producerek legfiatalabb zsenijének, Matt Baylesnek (The Fall Of Troy, Isis, Mastodon, Norma Jean, Pearl Jam, HORSE The Band, stb.) közbenjárása is, hiszen az általa kicsinosított hangzás a mai napig példaértékű mind tisztaságát, mind erejét tekintve.

Akkor ejtsünk pár szót a nagyszámú bónuszfelvételekről is, hiszen az aranszívű kiadó révén immáron 11, eddig publikum által nem ismert tételhez jutunk, melyek rávilágítanak a We Are The Romans felvételét megelőző hét demófelvételre, valamint ízelítőt kapunk a Botch koncertteljesítményéből is (bár a zenekart búcsúztató koncertalbum, a 061502 révén már nagyobb betekintést nyerhettünk a zenekar élő előadásmódjába). A demók hangzása felér, és egyben legyűri egy-egy honi kiadvány megszólalását, mely amellett hogy fémjelzi számunkra: van még hova haladni, arra is enged asszociálni, hogy a srácok igencsak igényesek voltak magukkal szemben. A négy koncertfelvétel hangzása kissé gyengébb, mint a demóké, de még így is maximálisan élvezhető, arról nem is beszélve, hogy a felvételek szabályosan lüktetnek; nagyon sajnálom, hogy a Botch 9 évvel ezelőtti koncertjének idején én még csak 9 éves voltam, mert baromira kíváncsi lettem volna egy ilyen energikus produkcióra. De így sajnos csak a lemezgyűjtés és az ábrándozás marad, na meg az érzelmek, amit kiváltanak az elhangzó nóták.

Összességében egy nehéz, ám értékes életművet tudhatnak magukénak ezek a tacomai suhancok, melynek hatása letagadhatatlan a jelenkor extrém, hardcore és metal szintézisből felépülő zenei szárnypróbálgatásaiban. És igazság szerint talán nincs is, aki letagadná a Botch hatását. Személy szerint úgy kezelem ezt a zenekart, mint a hardcore/metal free jazzét, bár jelen hasonlat ha teljességében nem is állja meg a helyét, belőlem hasonló érzéseket vált ki. Aki valaha is közelinek érezte magához a hardcore-t, vagy a metalt, annak legalább egyszer neki kell esnie ennek a kiadványnak, és a HydraHead jóvoltából most egy információban gazdag és igényes külcsínnel tehetitek magatokévá a Botch esszenciáját. Kuriózumértékű.

Külcsín és Design: 10/9.
/ / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / Pontszám:
Hangzás: 10/9,5. (Matt Bayles egy zseni)
Teljesítmény: 10/10. (alapmű)
Dalszövegek: 10/9,5. (tessék csak gondolkozni!)

10/9,67.

Magyarországon forgalmazza a Lethal Conflict.
Botch – We Are The Romans (Deluxe Edition) 2CD (Digi)
Ára: 3800 Ft + postaköltség.