2013. augusztus 24.
Tracklist:
1. M∆chine
2. Divergency
3. Mindful
4. Exhil∆r∆te
5. ∆bsolution
6. The Origin
7. ∆eon III
8. Im∆gin∆ry Condition
9. Illusionist
10. Source Field
11. Venge∆nce
Műfaj: deathcore
Támpont: Veil Of Maya, After The Burial
Hossz: 42:26
Megjelenés: 2013. augusztus 20.
Kiadó: Suemrian Records
Webcím: Ugrás a weboldalra
A Born Of Osiris gárdája már a The Discovery címmel ellátott nagylemez előtt is komoly sikereket könyvelhetett el, valamint a rajongótábor már akkor sem számított sokadrangúnak; ám az igazi áttörést mindenképpen a második korongnak köszönhetik. Egy ilyen változatos, hangulatos és nagyvonalú ötletekkel teli anyagot még azok sem téveszthettek szem elől, akik egyébként nem is értik teljesen, miért van oda a fél világ ezért a csapatért – és mondjuk miért nem a Veil Of Maya legénységét övezi ekkora ováció. Egy ilyen produktum fényében egész biztosan nem lehetett könnyű a rájuk nehezedő teher, de az előzetes felszólalások alapján ismét nagyon biztosak voltak a dolgukban. Aztán nemrég hivatalosan is megérkezett a Tomorrow We Die Alive tizenegy tétele, mi pedig néhány hallgatást követően csak azt kérdezzük, miért működik most másképp ez az egész?
A másik, szinte az elsővel párhuzamosan felmerülő kérdésünk pedig valószínűleg az, miért van ennyi háromszög a szerzemények címeiben? Koncepció ide, szövegvilág oda, egy kissé izzadtságszagúnak tűnik a dolog. De az ilyesfajta apróságok helyett foglalkozzunk inkább a lemez lényegesebb részeivel. A The Discovery egy olyan mértékű fejlődésről árulkodott, melyet reméltük a következő anyagokra is továbbvisznek, sőt még azon sem sértődtünk volna meg, ha ismét kísérletezgetnek egy korrekt adagnyit, és megpróbálnak rátenni egy lapáttal a korábbiakra. Ehelyett azonban elvenni sikerült, sajnálatos módon visszaszorították azt a komplex szemléletmódot, ami a második album legnagyobb erényeként szolgált. A legtöbb szám szerkezete faeke egyszerűségűre redukálódott, nyoma sincs annak a progresszív irányvonalnak, amit az elmúlt alkalommal megszerettünk. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy megpróbáltak a korábbi anyagokból is előszedni feledésbe merült megoldásokat – például a ’Divergency’ refrénje akár a The New Reign tételei közé is felférne. A rendkívül hangulatos felvezetések, az olykor felbukkanó kellemes gitárfutamok, a helyenkénti sikeres nosztalgiázás, vagy a továbbra is erős hangzás ellenére sem lehetünk teljes mértékben boldogak.
A lemez leggyengébb pillére egyértelműen a monotonitás témaköre, illetve a helyenkénti ötlettelenség. Hiába kapunk zseniális felvezetéseket, meglepő váltásokat, egy-egy maradandó dallamot, ha a számok alapja szinte minden egyes esetben ugyanaz a szaggatott ritmizálás – ide-oda tologatva néhány tizenhatodot, így tényleg olyan érzésünk van, hogy ezt a témát már hallottuk pár száz alkalommal. Ez persze a korábbi lemezek ismeretében egyáltalán nem meglepő, hiszen eddig is az ehhez hasonló elemek szolgáltatták a zenéjük alapjait, azonban most az epikusnak szánt refrének, sőt egyes énektémák is többször rendkívül hasonló felvezetéssel érkeznek, emiatt pedig végső soron igenis kiszámíthatóvá válik a korong. Szerencsére a lemez terjedelme jó tíz perccel rövidebb, mint a The Discovery, így még épp idejében véget ér ahhoz, hogy maradjon kedve az embernek újra végigpörgetni – már ha korábban nem sikerült elvennie. Talán az atmoszféra, talán az elektronikus betétek viszonylagos változatossága tehet róla, de azért nincs szó örök haragról, csupán a csalódottság beszél az emberből –kellő hallgatás után egyes szerzemények azért egészen a szívünkhöz nőhetnek.
Az előző koronggal kétségkívül magasra helyezték a lécet, mondhatni sziszifuszi feladatot vállaltak magukra egy esetleges következő nagylemez tekintetében; azonban e próbálkozásuk összességében jóval az alatt a korábban feltornászott léc alatt tetőzött. Rossznak természetesen még így sem nevezhetjük, továbbra is egy ízig-vérig Born of Osiris lemezt tarthatunk a kezeink között – persze csak ha hagyományos kiszerelésben ruháztunk be rá –, ugyanakkor meg lehet érteni a csalódott hangokat is. Nem érződik az, hogy ez alkalommal mindent beleadtak, csupán kisujjból leszállítottak valami olyasmit, amit minimális feltételekkel elvárhatunk tőlük. És éppen ez az apró plusz az, ami ahhoz hiányzik, hogy egy jó tíz év múlva a Kiérdemelt Megemlékezésben lássuk viszont őket. A rengeteg negatív gondolat ellenére, leírni semmiképp sem érdemes a csapatot, remélhetőleg a következő anyag elkészültéig rendezni tudják soraikat – feltételezem az elmúlt évek konfliktusai és az általuk művelt életvitel ez alkalommal inkább hátráltató tényező lehetett – és bebizonyítják, megérdemlik azt a rengeteg odafigyelést, amit eddig kaptak; amit mindezek ellenére most is kapni fognak. 7/10
