Boris – Heavy Rocks / Attention Please

Szerencsére annyit leszögezhetünk, hogy a mennyiség nem ment a minőség rovására, hiszen mindhárom hangzóanyag tartja a korábbiakban megszokott színvonalat, egyedül talán a New Album lett gyengébb teljesítmény a maga – olykor egészen semmitmondó – pop-rockjával (vagy mondjunk inkább J-popot?), így pedig még kifejezetten örülhetünk, hogy alig több, mint két hónapot kellett várni a Heavy Rocks és az Attention Please piacra dobásáig, amely lemezek kétségkívül jelentősebb munkának minősülnek, mint az idei első megjelenés. És hogy még egyszerűbb legyen a helyzet, a Boris nem dilemmázott sokat: ugyanazon a napon jelentette meg a cikkünk tárgyát képező két albumot, ezzel pedig vitathatatlanul egymás mellé is rendelte őket.

Talán az sem lett volna túlságosan légből kapott előfeltevés, hogy e kettős megjelenéssel a sokszor egészen más hangzással kísérletező, és műfajok között is gyakran ugráló Boris két koncepciózus és egységes, de egymástól jelentősen eltérő utakon járó albumokkal lepi meg közönségét. A végeredmény ismeretében viszont éppenséggel az lett mind a Heavy Rocks, mind az Attention Please legnagyobb hibája (bár más mértékben határozza meg azokat), hogy önmagukban is túlságosan csapongó, egymáshoz olykor nehézkesen illeszkedő tételekből felépülő összképet nyújtanak, és ezzel fel is rúgják a közös kiadás koncepcióját. De lássuk részletesebben, mit is kaptunk.

Heavy Rocks

Az első gondolatunk talán az lehet: ez az albumelnevezés önmagáért beszél. Nos, valóban beszédes, de a figyelmes Boris-rajongókban inkább az idéződik fel, hogy e címmel már korábban is látott napvilágot lemez a csapat háza tájáról. Méghozzá közel azonos borítóval (csupán színükben különböznek egymástól). Az előző megegyező nevet viselő korong 2002-ben, azaz közel egy évtizede jelent meg, és azóta is az egyik legjobb Boris-kiadványként említik. Koncepciója éppen az volt, hogy egy elejétől a végéig összetartó, autentikus stoner rock (stoner metal?) albumot írjanak. És ezzel – hűen a Melvins örökségéhez – a zenekar origóját jelöljék ki: lévén elsősorban a sludge, illetve stoner zenék környékére helyezik munkásságukat (megjegyzem: valamelyest tévesen, hiszen legalább annyi noise rock-, punk- és ki tudná felsorolni, még milyen egyéb hatás érezhető ki szerzeményeikből).

A 2011-es alkotás ilyes visszacsatolása e klasszikushoz meglehetősen határozott és félreérthetetlen gesztus, de sokat ront a helyzeten, hogy – bár színvonalában hasonlóan kiemelkedő – lemezszinten nincs mögötte ugyanaz a koncepciózusság, olyan tetten érhető kohézió, amely mentén szerveződhetnének a dalok, így elveszik annak lehetősége is, hogy teljességében megismételjék korábbi jó húzásukat.

Az album első négy felvétele még minden elvárás szerint teljesít, gyors darálás, fejbevágó témák és semmi üresjárat. És bár a Riot Sugarral induló stoner/sludge hangzás fokozatosan áthajlik a Leak -Truth,yesnoyesnoyes- pop-rockjába, majd a GALAXIANS hardcore punk alapjába, mégsem töredezik szét a dalok sodra. A Missing Pieces tizenkét percnél is hosszabb játékidejében viszont olyannyira szétesik a lemez menetelése, hogy innen már nem is talál vissza kezdeti dinamizmusához, így aztán össze is folynak a hosszabb-rövidebb tételek (ráadásul az Aileron újfent egy közel negyedórás monstrum, ami azt jelenti, hogy e két feleslegesen elnyújtott felvétel a lemez hosszának felét kiteszi, ezzel végzetesen csökkentve a tömörebb, hallgathatóbb dalok élvezeti értékét). Rövidebbre szabott kiadványként, akár EP formájában, meghagyva a gyors tempójú, lendületes szerzeményeket, akár az egyik legjobb Boris-kiadvány lehetne, így viszont csak egy menet közben darabjaira hulló, és emiatt valamelyest középszerű munka. 5/10

Attention Please

Az Attention Please ezzel szemben tényleg az újítások lemeze. Túlburjánzó elektronika, ambientes elszállások, olykor egészen rádióbarát tételek jellemzik, de a legmeghatározóbb, hogy Wata, a zenekar gitárosa/énekesnője kapta a főszerepet, az összes dalban ő énekel, és ezzel máris egy összeszedettebb dalgyűjtemény született.

Ugyan arra már fentebb utaltam, hogy azért mindkét kiadvány meglehetősen csapongó, és nem egy élesen határolt útvonalon halad: igaz ez tehát az Attention Please némely tételére is, amelyek valamelyest kilógnak a sorból, és mégiscsak visszanyúlnak a keményvonalas rockzenei hagyományokhoz, így például a „clubbangerek” egyszerű ritmusára pulzáló Party Boy sem hagyja el a torzított gitárok zajkeltését (ez a felvétel a korábban már említett New Albumon is megtalálható).

A kísérletezés egyszóval a könnyebben emészthető, slágeresebb irányba való kikacsintást jelenti a Boris részéről – ami viszont elsősorban a dalstruktúrákra érvényes, nem pedig a hangzásra, az még így is meglehetősen zajos –, és ez most kétségkívül jobban sült el, mint saját, megszokott hangzásviláguk újramondása. A visszafogottabb, és a célja felé többé-kevésbé egyenes ösvényen, jelentősebb kerülők nélkül menetelő Attention Please lerázta magáról a sallangokat, amelyekben a Heavy Rocks nagy része sajnos bővelkedik, így tehát előbbi jócskán túlteljesítette az utóbbit, ezzel példázva, hogy nagyjából azonos alkotói periódusban születő anyagok is ilyen minőségkülönbséget produkálhatnak. 8/10

Talán jól hangzó fordulat lenne összegzésként azt mondani, hogy a két lemezből össze lehet gyúrni egy igazán ütős dalcsokrot, de az eddigiek után nem mondok azzal újat, hogy az Attention Please-hez már nem igazán kell hozzáadni semmit sem. Ha a Boris eklektikusságát akarta kihangsúlyozni e két kiadvánnyal, akkor kétség nem férhet hozzá, hogy ez utóbbival teljesítette küldetését.