Bomló elmék visszhangja – On Graves: Of Decadence

Vannak honfitársaink, akiknek nyáron az jelentette a felszabadultságot, hogy mezítlábas falunapokon borgőzösen énekelhették sokadmagukkal a ’90-es évek hazai cringe-slágereit. És mi jutott azoknak, akik ugyanúgy szomjaztak a masszív zenei sötétségre, mint az év többi részében? Az ilyen arcoknak sietett a megmentésére a magyar underground egyik legszűkszavúbb és legtitokzatosabb csapata, az On Graves. A fiúk július elején adták ki a harmadik kislemezüket, és ha hallottad az előző két kiadványukat (All Must Go, Grime), akkor nem árulunk zsákbamacskát azzal, hogy az Of Decadence tovább folytatja a homályba vesző kíméletlen kalapálást, ami eddig is jellemezte őket.

Azt szeretem ebben a csapatban leginkább, hogy minden velük kapcsolatos dolog pofonegyszerű. És ezt most a lehető legpozitívabb értelemben mondom. Két tag van, Máté tépi a húrokat és vokálozik (már amikor), Márió pedig csépeli a bőröket. Három év alatt három kiadvány, kisebb eltérésekkel, de mindegyik hozza az egységes – magas – szintet. Noha több stíluselem is megmutatkozik a zenéjükben a sludge-tól kezdve a doomon át a hardcore-ig, összességében a black metal és a punk iskolák ötvözete az egész. Semmi manír, csakis a szélsebes taktusokra felhúzott könyörtelen világégés. Pont mint a szintén hazai, szintén kéttagú Havária esetében, bár szerintem amíg ott inkább a punk felé dől a mérleg, itt a blacknek érezhető jobban a szájíze. A srácok a felvételeket és a keverést is a tatabányai Rise Recordings Studióban végezték, pont úgy, mint az előző két anyagnál.

Ami elég furcsa, mert ha az ember egymás után hallgatja meg a kiadványokat, szinte szembetűnő, hogy az Of Decadence-re hogy eltűnt a kezdeti karcosság. Biztosan lesz, akinek ez jobban szúrja majd a szemét (vagy inkább a fülét), én teljesen jól elvagyok ezzel a hangzással is, nincs olyan érzésem tőle, hogy a csapat kevésbé venné komolyan a dolgait vagy hasonlók. Már a nyitó Morose kapcsán is körvonalazódik bennem az ismétlődő felismerés, amikor szembe jön velem az On Graves: Márió egy piszok jó dobos. Olyan, mintha egy körhintát dobolna végig váltakozó technikával, egészen letaglózó. Ez a változatosság Máté gitárjátékát is jellemzi, illetve tetszik, hogy az ének továbbra sincs kicsit sem előnyomva, előtérbe helyezve részéről, a kétperces szám több mint feléig meg se szólal. Ezt most nem azért mondom, mert szar hangja lenne, hanem a két tehetséges zenész játéka olyan szintű atmoszférát képes átadni önmagában, amihez a szöveg és ének inkább csak egyfajta szolid visszhangként párosul. A továbbiakban a Neglected masszív iszapbirkózással indít, míg a Wreck and Gloom olyan szélvész tempót diktál, mint egy hasmenéses gepárd. A közel negyedórás játékidőt eklektikus váltogatások tarkítják ugyan, de az átláthatatlan köd egy pillanatra sem ereszt.

Az On Graves hozza a papírformát, igazi gerincvelőig hatoló, drasztikus blackes punk ez, amit egyszerűen nem lehet nem szeretni. Konkrétan nagyobb összegben mernék rá fogadni, hogy ha jövőre ismét előállnak egy kiadvánnyal, az is hasonló kvalitással fog bírni, ha nem még magasabb fordulatszámon. Lehet, hogy az Of Decadence a nyár közepén jelent meg, amikor az emberek inkább háttérbe helyezik a negatívumokat, de ez az anyag garantáltan ki fog tartani az év szürkébb napjaira is, mert nem egy egyszer hallgatós pusztításról beszélünk. 8,5/10