Body Count – Murder 4 Hire

Közel 9 évet kellett várni, hogy a Body Count végre új lemezzel jelentkezzen. Fiatalabb olvasóinkban felmerülhet a kérdés: kik is ők, és hogy kerül az gangsta rap ismert alakja, Ice-T a képbe? A válasz pofon egyszerű: Tracy Morrow művészúr mindig is szerette a húzós, kőkemény rockzenét, és 1992-ben maga is előállt egy ilyen zenekarral. Jó rockbandához híven sikerült botrányosnak is lenniük, Copkiller című számuk jókora felháborodást keltett. Még két lemez, és a banda szétesett, azóta két régi tag is elhunyt, meglepő módon egyikük betegség következtében. A Murder 4 Hire-t több év késés, és hatalmas várakozás előzte meg. Nem is csoda, a Body Count alap a maga nemében, sikeresen ötvözte a thrash metalt, a kőkemény hard rock-ot és a rap-et.

Az Invincible Gangsta ott folytatja, ahol 9 évvel ezelőtt abbahagyták: jobbára lassabb, súlyosabb témák, a kemény szövegmondás és az egyszerű, de fogós refrén jellemzi. A szövegek továbbra is a pénz, a kétes erkölcsű foglalkozást űző hölgyek és természetesen a gengszterek és rendőrgyűlölet körül forog.
Nincs sok újdonság a The End Game-ben sem, gyakorlatilag a fentebb leírtak jellemzik, talán csak az alaptéma virgásabb kicsit, és egész jó, énekelhető refrénje van.
A You Don’t Know Me (Pain) sem különösebben lóg ki a sorból, az első változatosabb nóta a The Passion of Christ, ami a középtempózás után punkos lendületbe torkollik. Jóféle bólogatós szám, a refrének alatt el lehet nyugodtan ereszteni egymás haját. Elsősorban koncerteken lehet kedvelt.
Az In My Head újabb ismert fordulatainak a kis szólózgatás vet véget a D Rocs (RIP)-ban. Ice-T-től megtudjuk, hogy nem csak a szája nagy, de a hathúroshoz sem két balkézzel nyúl.
A címadó Murder 4 Hire már ismerős lehet azoknak, akiknek a birtokában van az együttes visszatérő koncertjét tartalmazó DVD. Nem véletlenül játszották már el akkor is, a lassú riffelésű bevezető után kibontakozó egyszerű, de gyors thrash zúzda mindenképpen koncertre termett szerzemény, az együttes sikeres éveit idézi.
Kis harmonika töri meg a Down int he Bayou egyhangúságát, színesítve a nem túl széles eszköztárat.
Kicsit más a Dirty Bombs, egy kemény, pattogós igazi rap szám, súlyos gitárokkal megtámogatva.
A Lies sem lógna ki a sorból túlzottan, ha a végén nem törné meg a lendületet egy könnyedebb átvezető és egy igazán jól sikerült szóló, amikből sajnos kevés van a lemezen.
Folyamatos hallgatás után az ember már nem villanyozódik fel a Relationships-től, ami önmagában megállná a helyét, de a sok hasonló nóta miatt beszürkülve egybeolvad a többivel, egyedül a végén a begyorsulás hoz némi színt, a gyors thrashes rész igazán kellemesen hat a megfáradt hallgatónak.
Kis jammelgetés, szólózgatás a instrumentális Mr. C’s Theme Könnyed, lazító felvétel a végére, ügyes befejezés.

Összességében felemás lett szerintem az új lemez. A kiemelt, jobb pillanatokból sajnos kevés van. Összességében nem rossz, de hamar egysíkúvá válik a nagyon hasonló nóták miatt. Ice-T jó gitárosnak mondható, kár hogy a lemezen ebből keveset villant fel. A többiek biztosan, igaz, nem túl érdekesen hozzák az alapokat hozzá.

Ha ez egy remekbeszabott, az első két anyaghoz mérhető kiadvány lenne, nem jönne az, aminek következnie kell: kénytelen vagyok azt hinni, hogy a Body Count is az új évezred nagy újjáalakulási lázának áldozata, és Ice-T újabb eljövetelének eszköze, hiszen az egykor szebb napokat látott rapper fénye is megkopott, nem tudott behódolni az r’n’b divathullámnak. Mentségére szóljon, hogy meg sem próbált egy, a mai trendeknek megfelelő lemezt készíteni, más kérdés, hogy nagyon meg sem erőltette magát, összekapott pár ötletet, klisét a régmúltból, és azt szabta egybe. De ha így volt, akkor miért nem a jobb ötletekből használt fel? Hisz volt sok, az említett anyagok a mai napig élvezetes hallgatnivalók. Talán majd legközelebb… hacsak nem tűnnek el ismét évekre.