Blood Stain Child – Mozaiq

Tudjátok, amikor kamasz valaki, akkor oly’ komoly és megkerülhetetlen kérdéssel kell többek közt szembesülnie, ha a bandázni akar, mint: „Te srác! Diszkós vagy, vagy rokkos?” Igen! Az örök ellentét. A rokkerek utálják a diszkósokat, és működik ez vissza. Egyes felmérések szerint ez az ellentét druida időkig nyúlik vissza, de megkímélnék mindenkit ettől a száraz és unalmas témától. Egyszer volt, hogy elképzeltem, ahogy swéd agyonizzadt és csomós, seggig érő hajú metálharcosok glósztikkellel (szegényebbek horgászbótban kapható „megtörős rúddal”, hiába, az emberi leleményesség határtalan) tipegnek a stroboszkóp tuka-tuka ütemére, egy kis eki hatására örömvigyorral hedbengelnek közben. Aztán leszakad a fejük a speedkúptól, a hátsó sorok pedig azokkal fociznak egy kis death hangulat kedvéért. Aztán szembejött a Blood Stain Child és rájöttem, hogy ez nem képzelet, hanem valóság. És mi az a hely, ahol a legelkurvultabb dolgokból lesz valóság? Japán.

Kezdjük a külcsínnel. Ennél igénytelenebb borítót, ha akarnék, se tudnék kitalálni. A zenekar nevével se vagyok kibékülve. Az a fajta, amit egy betépés alkalmával talál ki az ember. Aztán ha megnézzük a tagokat… Mint valami visual kei kabaré. Vagy ők, vagy én vagyok nagyon eltévedve, de konkrétan felröhögtem. Hogy miért? Azért, mert ha csak a zenét hallgatod, azt hiszed, hogy valami vérprofi dán/svéd zenekarról van szó. Komoly. Én csak ezzel a 4. lemezükkel ismertem meg őket, és ebben a tudatban éltem. Az énekes olyan hangokat képes kiadni, amit pl. Kasper Thomsen torkából hallhatunk, és a kiejtése is teljesen rendben van. Muzikalitás terén is egy-két minorális anomáliától eltekintve az európai melo-death trendet követi. Itt most a gitár és dobjátékra gondolok (mert az jellemző a death metalra, a trance nem : ). A gyerkőcök nagyon nem most jöttek a falvédőről. A hangzás és a zene minősége tehát szerencsére szöges ellentétben áll a külsővel. Mondjuk, ha valaki végighallgatja a lemezt, akkor feltűnik némi turpisság is neki: egy-két nóta azért tartalmaz feltűnő keleties motívumokat is, pl. Metropolice, vagy az utolsó dal vokálja. Nem tudom kik ezek és hol voltak eddig, mióta űzik az ipart, de teljes elismerésem, nem csak a minőség miatt, hanem azért, mert bármennyire hülyén, elcseszettül és röhejesen hangzik, de mégis sikeresen ötvözték az elszállós trance zenét death metal-lal. A cucc megeszi az Enter Shikari-t reggelire durván (annak, aki a death metal-t jobban szereti, mint az emoid whiny shit-et : ). Képzelj el jó kis tuka-tuka-zást, pörgő dobokat, visítozó-sikoltozó üvöltést, néha kis dallamos vokált, ami alatt valami belga eurotrance pittyeg, vagy teljesen meg is töri és önálló tudatra ébredve szürcsögi a füledbe a villogó fények hangulatát. A stílusok ötvözése abban is megnyilvánul, hogy akinek még ez sem volt elég annak ennél jóval többet is megmutat a lemez. A C.E.0079 c. dalt például egy-az-egyben valami kibergótos transz összeröffenésre találták ki.

Nem azt mondom, lehet, hogy ezt a poént már más ellőtte volna előttük (akár ilyen minőségben is), de akkor se voltam ott időben, mint ahogy most sem. Nekem ez új, és nekem ez jó. Azt pedig, hogy másnak tetszik-e, mindenki döntse el maga. Hiába, az emberi leleményesség határtalan.