blink-182 – Neighborhoods

A mai nap közzétettünk egy gigantikus biográfiai áttekintést, amelyben összeszedtük a blink-182 csapatával kapcsolatos legfontosabb események részletes, kronológiai sorba ültetett vázát, valamint támpontokat szolgáltattunk az egyes albumok értelmezéséhez, s azok lemezről-lemezre való áttekintéséhez. Így a múltba tekintő köröket kihagyva próbálom több oldalról is megközelíteni, hogy a világsajtó által többnyire szeretett Neighborhoods miért nem működik úgy, mint ahogy a nyilvánvaló progresszión átesett self-titled tette azt 2003-ban, a műfaji szakadás megtörténtekor. Természetesen alapvető vétek lenne elfelejteni, hogy a feloszlást követően szeparáltak lettek a zenei útvonalak, így Mark és Travis részéről hallhattunk egy +44 nevű punk rock próbálkozást, amely néhol kicsit olajos, gépies attitűdöt kapott sok-sok indie cukormázzal, s alapvetően a self-titled részben módosított hangzásával egy támpontot kívánt szolgáltatni a banda rajongóinak egy szerethető csomagolásban. Tom részéről megcsodálhattunk – avagy elborzadhattunk – egy erősen U2/Coldplay-szerű space rock/indie próbálkozást, az Angels & Airwavest, amely alapvetően a jelenlegi lemez vázát is adja. De, hogy ez a kifejezés így önmagában miért nem állja meg a helyét, azt hamarosan kifejtem. Legyen elég addig annyi, hogy a Neighborhoods ott veszi fel nagyjából a fonalat, ahol az abbamaradt jó sok évvel ezelőtt. Ami azóta történt zeneileg, az valójában meg sem történt, de mégis.

Nos, alapvetően a Neighborhoods zenei anyaga valóban egy háromirányú eltolódás találkozási pontja, amely térben lehetetlen lenne, de zeneileg lehetséges, igaz alkalmazkodni kell az így teremtett atmoszféra sokszor létidegen elemeihez. Így a három különböző egyéniség természetes egybeérése ez a lemez a fent vázolt mondat ellenére, s noha az inkoherencia sokszor a tetőfokára hág, némi erőfeszítés árán tudunk alkalmazkodni az új megszólaláshoz, amelynek gyökerei majdnem tíz évvel a Neighborhoods megjelenése előtt keresendőek. Ami a Brand New-nak a Deja Entendu volt, az a blink-182 számára a self-titled, amely során kivették a kezüket a biliből, s a pop-punk hagyományok teljes tárházát a múltnak hagyva – hogy az alma meghámozza saját magát – egy olyan progressziót hajtottak végre az általuk megteremtett zenei közegben, amely eltolta őket egy rock felé központosító irányba, így valamennyire érezhető volt a megkomolyodás útjára való lépés. Egy igazi pop-punk zenekar számára ez egy karambol volt az útvesztőben, s ez csak tovább erősödött a Neighborhoods dalcsokrán, ahol tudatosodik az emberben, hogy a felnövés a pop-punk műfaj hóhérja, s alapvetően az első randi harminc év fölött – jobb esetben – már tabu téma egy egészséges embernél. Ennél a pontnál veszi fel a fonalat a blink-182 új nagylemeze, amely alapvetően erre a biztonsági alapra támaszkodik, s alig-alig próbálkozik a régmúlt szájíz visszaidézésére, zeneileg az elmúlt évtized hiatus utáni projektjeiből táplálkozik. Azonban ez így önmagában nem helyes, hiszen ez a lemez kronológiailag, s egyben a projekteket párhuzamba állítva egyenes ági következése a self-titled anyagának, így a sokak által említett Angels & Airwaves megbélyegzés helytelen, a +44 elemekkel együtt, mert ezek alapvetően blink-182 bázisú zenekarok, az agy mindnél közös. Az első AvA anyag is blink-182 demókból készült, így a We Don’t Need To Whisper kissé drasztikus elszállása akár egy következő blink anyag kiindulási pontja is lehetett volna – talán ez a fiókmunka a Neighborhoods -, az ehhez szükséges elemek már a self-titled néhány számában is feltűntek, példának okáért az Astheniában.

Így nem kell meglepődnünk akkor, amikor felcsendül a Ghost On The Dance Floor a kissé alterszagú szintivel, s az ahhoz bekapcsolódó Tom stílusú gitárjátékkal, amelyet már fél évtizede hallhatunk egy The Cure cover után ihletett side-projektben. Alapvetően Tom zenei elgondolásai érvényesülnek, így akik nem kívánatosan hallgatnak AvA dalokat, azoknak nehézkes lesz az atmoszférához való alkalmazkodás, mert bizony annak identitása azokban gyökeredzik. A sötét dalszövegrészletek mellett Travis is megmutatja, hogy még mindig mekkora szörnyeteg a bőrök mögött, egymást váltják a pörgösebbnél technikásabb témák, majd a bridge környékén teljes örvénylés alakul ki a dobhártyánkon. A Natives gyorsan belopta magát a rajongók szívébe, hiszen blink vetületben a megboldogult M&M’st idéző intrója – amely valójában sokkalta inkább hasonlít a Young London témájára az Angels & Airwavestől – valahogy visszarántja egy-két évvel a hallgatót egy olyan világba, ahol a pop-punk körökben a blink által meghonosított duálvokálok újraélik azt, amire a sok rajongó évek óta vágyott: Tom és Mark újra együtt énekel a verzék és a refrének váltásával. De még a pozitívumok ellenére is sok kívánnivalót hagy maga után. Az albumot beharangozó Up All Night – amely egy self-titled demóból készült! – már valószínűleg mindenki számára ismert – különösen a Box Car Racer áthallás -, s talán az album hallatára már érthető, hogy miért nem üt ki a lemezről a véleményem szerint erősen elbaltázott szinti intró. Mindenesetre a lemez egyik legborzalmasabb dala, túlságosan az emberre erőlteti a zúzást, amely egyértelműen nem a blink sajátossága, de az sem, hogy ennyire hallgathatatlan és erőtlen refrént írjon. S itt nincs megállás, a második single, az After Midnight az I Miss You szerepét kívánja betölteni, azonban teljesen megöli a dalt a szenvelgős, kínosan lassú vetülete, amely nem tartogat egyetlen kimagaslóan jó megoldást sem, s tényleg teljesen beleillik a Tom-féle projekt polcára, egy porosabb részre. A borzalmas felvezetést követően – az eddig hallott négy dal meg sem közelíti a lemez közepén található tételeket – a Snake Charmer már egy jóvalta szerethetőbb oldalát mutatja a zenekarnak, ahol végre előmásznak a dalszövegileg ötletesebb megoldások – utalás Ádám és Évára, plusz apró mitológiai kitérő -, a zeneileg kimagaslóbb kiugrások, elég csak a bevezető – kissé I Feel So áthallású – gitárriffjére gondolni, vagy a könnyen emészthető refrénre. A Heart’s All Gone egy kiváló Interlude-dal kezd, amelyben kicsit előjönnek a self-titled poszt-apokaliptikus áthalásai az érzelmes nóták viszonylatában, valamint előjönnek azok az erények, amiért Markot szeretni lehet, bármikor fel lehet ismerni azt a tételt, amely az ő tollából fogant a kottafüzetbe. A tétel végre teljes mértékben Mark nóta, s visszarántja a hallgatót a Dude Ranch jegyezte időkbe, amikor még a dallamos punk stílusjegyek uralkodtak némely pontokban a blink-182 zenéjében. Rendkívül feszes, valamint gyors dal, amelyben nincsen üresjárat a kissé monoton refrén ellenére sem, bár a dallamosság sosem volt kirívóan Mark ismertetőjegye, ami az énektémákat illeti.

Ha eddig még nem nyomta volna ki valaki a lemezt, akkor a következő két dalért már semmiképpen se tegye, a 2009-ben íródott Wishing Well visszarántja az embert egészen a kétezres évek elejére, s elolvasztja a gyönyörtől, hogy még tudnak ilyen nagyszerű pop-punk nótát írni. Ötletes dalszerkezet, a 100%-os blink-182 hangulat visszaköszön és térdre kényszerít, az ember meg csak azon gondolkozik, hogy miért nem ez a dal a második klipes nóta a Neighborhoodshoz? A soron következő, kissé szürreális Kaleidoscope az egyik legnagyobb dal, amit a blink-182 valaha írt a szokásos Mark-féle szájízzel, zenei áthallásokkal, pontosan olyanokkal, mint amilyenekkel a +44-ban is dolgozott. A duálvokálok megint csak tündökölnek, a verzék és a refrén kórusai váltják egymást. Porból lettünk és tükör leszünk újra? Ez a progresszió lenne a legtökéletesebb a banda számára, visszanyúlni a gyökerekhez, felhasználni Mark produceri ambícióit és az elmúlt évtizedben felvértezett zenei világát újraélni, majd afelé elindulni, amely a +44 folytatása lehetne a blink-182 közegében Tom némi stíluselemeivel. A kissé gyermeteg This Is Home nem tud megküzdeni a felé támasztott elvárásokkal, hiszen a leginkább fiatalos dalként megbukik az önértékelés bástyáján, bármennyire is hozza vissza példának az All The Small Things elemeit a bridge-ben. Az érdekes módon munkacímén maradt MH 4.18.2011 egy klasszikus blink-182 nóta, amely újra Mark – most kicsit gyengébb – stílusában íródott, hozza a szokásos pop-punk paneleket, de átülteti őket Mark új zenei atmoszférájába, ahol kicsit +44 b-side nótának tűnik, mintha csak töltelékdalnak hagyták volna fent a lemezen, mert némely jó sor kivételével nagyon gyenge nóta. A Love Is Dangerous a legborzalmasabb tétel a lemezen, amely egy az egyben Tom értelmezésében szólal meg, a stíluselemek átmentődnek a side-projekt viszontagságosabb darabjaiból, s egy olyan érzelmes nótával gazdagodunk, amelyet legszívesebben letörölnénk a lemezről, mert kínos végighallgatni. a Deluxe Edition bónusz dalai között találhatjuk a zseniális Fighting The Gravity-t, amely a Neighborhoods egyedi Fallen Interlude-ja. A dal összefoglalja mindazt, amire ennek a lemeznek szüksége lett volna: még több Mark és kevesebb Tom. A +44-ban már megismerhettük, hogy Mark mennyire szeret mélyen hangolt hangszerekkel, sötét atmoszférában megtestesülni, s mennyire szeret játszani a vokálok gépesítésével, hogy az legalább olyan szürreálisak legyenek, mint a világbéke. Az albumzáró Even If She Falls egy remek albumzáró nóta, amelyben végre előjönnek a Tom-féle stílus erényei is – miközben Travis permanensen gyilkol az egész lemez alatt a dobok mögött -, s visszaránt bennünket újra a 2000-es évek elejére egy kis Box Car Racer-szerű kitérővel, ami a refrént illeti.

Azt hiszem bőven leszűrhető, hogy ami miatt kevésbé működik a lemez, mint amennyire azt sokan gondolják az nem más, mint hogy Tom még inkább előtérbe került, pedig a self-titleden is ő aratta le főleg a babérokat. Sok dal az ő énektémáin, gitárjátékán megy el, s összességében mindenki a régi színvonalat várta, pedig az Enema of the State óta 12 év telt el, s a ’Take off sem mai darab, valamint mindenki megszokta a kortárs pop-punk hullámot – így többnyire elfordult a múlt nagyjaitól -. Viszont az értelmesebben gondolkodók alacsony elvárásait bőven megugrotta ez a korong, mert található benne egy olyan 4-5 számra tehető tengely, amely bőven fankedvenc lehet. A blink-182 személyisége részben maradt csak meg ezen a dalcsokron, vagyis pontosan fogalmazva, nem cserélődött másra, hanem önön tulajdonságait variálta párhuzamban az életkor elvárásaival, ami azért érthető. Így bármennyire is van a lemezen néhány kiváló dal – a fanok ünneplése ellenére – én igyekszem objektív maradni és meghúzni egy közepes körül a nadrágszíjat, mert a lemez egy része borzalmasan sikeredett, lett volna még mit csiszolni, az bizonyos.

5/10