Blindside – With Shivering Hearts We Wait

A svéd srácok négy év után jelentkeztek ismét új dalokat tartalmazó kiadvánnyal, nagylemezük pedig utoljára 2005-ben jelent meg. A The Great Depression – természetesen – megosztotta a hallgatóságot, ezért inkább maradjunk annyiban, hogy nem volt olyan sikeres, mint két elődje. Véleményem szerint a csúcspont a 2002-es Silence volt, amely ugyan végleg hiú ábránddá degradálta azt a reménysugarat, hogy ez a banda fogja kiadni a XXI. század első évtizedének The Shape Of Punk To Come-ját, ám ettől a ténytől eltekintve egy tökéletes modern rock lemez volt, amelynek legnagyobb erősségét az énekes, Christian szenvedélyes produkciója jelentette. Szívet tépő énekdallamai és tartalmas szövegei módfelett hangulatos összképet eredményeztek.  Ugyanakkor azok véleményét is tökéletesen meg lehet érteni, akik a dallamosodásban csak a kommercializálódás rémképét látták felsejleni, nagykiadóval meg P.O.D.-vel együtt, így hiába bukkant fel a későbbiekben több dal esetében is a helyenkénti Refused-hatás, a Blindside rádiós zenekarként került elkönyvelésre. A későbbiek is ezt támasztották alá, főként, hogy a Silence-t jellemző dallamosodás tovább folytatódott, azonban a személyes véleményem az, hogy ez bármennyire is a könnyedség irányába mutatott, korántsem egy tipikus sablon-zenekarról beszélhetünk. Szerintem mindig is érezhető volt egy olyan markáns íz a zenéjükön, ami megkülönböztette őket a gyorsfogyasztásra szánt tömegtermékektől – úgy gondolom, ez állhat annak hátterében is, hogy nem lettek olyan közkedveltek, mint ahogy az egyébként várható lett volna.

De hagyjuk is az előzményeket, és koncentráljunk a jelenre. A With Shivering Hearts We Wait dalai szokás szerint nem hatnak azonnal, de olyannyira nem, hogy én az első ismerkedés után nem voltam benne biztos, hogy lesz még egy alkalom. Semmi meglepőt nem tartalmaz a korong, nincs kiszámíthatatlanság, zéró a hardcore-hatás, így most sem fordultak vissza a ’90-es évek végi önmagukhoz (volt egyáltalán valaki, aki gondolt ilyesmire?). Nagyjából az összes szerzemény ugyanarra a sémára épül, minden megoldás az egyszerűség jegyében fogant, de ez önmagában még nem jelent semmit. Az viszont már sokkal inkább probléma, hogy túlzottan egyhangú az egész album. Az elején még nincs gond, a My Heart Escapes és a kicsit The Hives-osan indító Monster On The Radio is kellően fogós. Utóbbi szarkasztikus szövege talán a tökéletes önirónia eklatáns példája lehetne, bár ez némileg rosszmájúság lenne a részemről.  Ezt ellensúlyozandó megjegyezném, hogy a szövegvilág most is kellően cizelláltra sikeredett, de egy keresztény szellemiségű zenekartól vélhetően el is várja az ember, hogy magvas gondolatokkal töltse meg a dalait. A korong majd’ felét azonban ez sem menti meg az unalomba fulladástól. Hiába érezhető, hogy őszinte produkciónak szánták, ekkora dömping közepette nem hiszem, hogy sokan vennék a fáradságot a mögöttes tartalom kibányászására (már amennyiben valóban beszélhetünk ilyesmiről).

Összességében felemásak az érzéseim, hiszen az album egy részét jól esik hallgatni (példának ott van a Lostprophets-es Bloodstaind Hollywood Ending, vagy a szép dallamokkal operáló Withering), a maradékot viszont valószínűleg nem nagyon fogom elővenni többet. Jóindulattal is csak valamivel jobb, mint közepes.

6/10