Blinded Colony – Bedtime Prayers

A 2007-es évet úgy vetítettem magam elé, mint – már bevallom, magamhoz mérten is naív vélekedés volt – új remény arra, hogy a keményzenei életben születhessenek újfent nagy dolgok a sémahajkurász tákolmányok sűrűjében. Ez még közelsincs kizárva, azonban a Blinded Colony produktuma kicsit elvette a kedvemet magától a zenehallgatástól is.

A svéd (ki gondolta volna) banda 2000-ben alakult, akkor még Tribute To Chaos néven, bár lemezeik már jelen név alatt váltak elérhetővé a publikum számára. A Divine névre keresztelt debütalbum 2003-ban jelent meg a Scarlet Records gondozásában, és a "szinten aluli" enyhe kifejezés rá; egyértelmű volt, hogy dobták őket, így a folytatást már a jóval kisebb, hálószobakiadó utánérzésű Pivotal Recordings gondozza.

A borítóterv, ami Davide Nadalin munkája, nem túl impozáns számomra; az eröltetetten elhidegült színhasználat, valamint a rideg, mechanikus hatású összképben oroszlánszerepet vállaló elbukó ember a kábalekkel már többszörösen elhasznált séma, a kitörés vágyának szimbóluma, ezt hangsúlyozza a szimmetriabontó, szabálytalan kocka hibás perspektívája is. De mit várjon az ember egy megvakult kolónia lakóitól? Mindenesetre Davide-nek vannak sokkal színvonalasabb munkái is.

Rátérve az anyagra, mit kapunk az arcunkba alig több, mint fél órában? Ha nagyon cinikus szeretnék lenni, – még a mostaninál is jobban – elkönyvelhetem annyival, hogy "jéé, a leértékelt Natural Born Chaos CD-ket felvásárló bagázs azt hiszi, hogy 2002 óta már mindenki elfelejtette a Soilwork áttörését". Aláírom, hogy ennél többről van szó, de nem annyival, hogy igazán méltatni tudnám a lemezt. A 9 dalban primálisan elhelyezkedik a kimért, megfelelő arányú ridegséggel operáló NBC hangzásvilág; a kelleténél jobban is, hiszen a lopás akármilyen csúnya szó, hatványozottan érvényes ezekre a suhancokra; legyen szó egy-egy dallamról, riffről, vagy akár monoton gitártépésről.

Az persze könnyedén észrevehető nagyobb zenei hozzáértés nélkül is, hogy a srácok úgy nevezik magukat újhullámosoknak, hogy amit itt előadnak, azt már előttük lefektették az olyan együttesek (melyek függetlenül attól, hogy túladagolásban köszönnek vissza szemelvények formájában, időtlen értékét képzik a XXI. századi modern metal fejlődésének) képében, mint a Dark Tranquillity, In Flames, Soilwork és a The Haunted; az csak külön irónia tárgyát képzi, hogy fenti bandákat példaképként / hatásként állítják be. Na igen, copy paste forever.

Azt azonban el kell ismernem, hogy kellemes zene ez; függetlenül a fenti, megalapozott vádaktól, és azt vegyük hozzá, hogy 1997-ben mennyire tudtuk volna dicsőíteni. A nyitó My Halo dinamikus groovy alapokból építkezik, a Soilwork által kitaposott dalszerkezeti séma tökéletes visszaadásával; ugyanezt a hagyományt folytatja a címadó tétel is, azonban a Bedtime Prayers – függetlenül attól, hogy kevésbé egyéni, mint az első tétel – több maradandó pillanatot hordoz magában. A Once Bitten, Twice Shy nem véletlenül szolgált promóciós célokat; a kezdeti, kifejezetten göteburgi gitártémákat házasítják az eddig hallottakkal, és egy emelkedett hangulatú refrénnel.

Johan Schuster alapvetően jó hangszínnel bír, kicsit emlékeztet a Raunchy volt énekesére, Lars Vognstrupra (Confusion Bay); a többi zenésztárs pedig mind jó (talaj)munkásember, azonban amit produkálnak a lemezen, nem említésre méltó; abba pedig bele sem kezdek, hogy mennyire hiányolom a ízes, de feszes szólókat.

A Need újabb, bejáratott füleknek izgalommentes témácsokor, egy viszonylag pszichopata billentyűdallammal, de untató jelleggel. Ezt követi a CD legjobb dala, ami megváltoztatta a zenekarról kialakult összképemet, a pozitív irány felé. A Revelation, Now! vonultatja fel a legtöbb egyéni ötletet, nincs meg a merev Soilwork-kópiákra jellemző keret, szabadabb modern metal tétel ez, egy fantasztikus refrénnel. Nem értem, hogy aki képes egy ilyen téma megírására, az miért akar világot váltani a szinten aluli dolgaikkal…

A morcos riffekből tukatukába váltó 21st Century Holocaust egy újabb tipikusnak nevezhető refrénnel éri el a háttérzaj-titulust. Az Aarons Sons a másik kiemelkedő tétele a korongnak, a nyitó billentyűtéma erősen utal az In Flames 2004-es Soundtrack lemezére, majd a folytatás is. Az In Here végre mer morcosabb, igazán agresszív tempókkal hadonászni; itt látszik igazán a srácok The Haunted mániája, jó kis fejrázós téma, viszonylag emlékezetes refrénnel. A záró Heart újfent emlékezetes momentumokkal bír, de önmagában a dal nem egy schlager, még akkorsem, ha Johan itt túlsúlyban tiszta hangszínben énekli dallamait; a tételnek van egy aurája, meg kell hagyni, de ez is édeskevésnek bizonyul a boldogsághoz.

Most objektívnek kell lennem; annak ellenére, hogy nagyon lehordtam egy – feltehetően – komoly ambíciókkal rendelkező zenekar második nagylemezét, akadnak kellemes momentumok, melyek bármely laikusnak tudnak örömet okozni. Azt pedig jóváírom nekik, hogy egy koncerten nagyon megnézném hogyan aprítanak; eddigi tapasztalataim szerint a tucatbandák kénytelenek arra hagyatkozni, hogy legalább a bulikon megvédjék magukat. És habár az Ektomorffal turnéznak, hazánkba nem hozzák el sem őket, sem a Kaysert; ellenkező esetben megfontolnám az ottlétemet…

Megszavazok nekik 6.5-et, ha így haladnak, a 12. nagylemezükre már adhatok 9 pontot is. Komolyra fordítva, bigott Soilwork, Raunchy és Scar Symmetry fanoknak erősen ajánlott, feltéve ha már kellőképp szénnéhallgatták a fenti zenekarok teljes diszkográfiáját.

6.5 / 10.