Blind Myself – Budapest, 7 fok, eső

A hazai 'modern metál színtér' [én kérek elnézést a megnevezésért] nagyjai közé tartozó Blind Myself együttes, akik az (idő közben ingyen letölthetővé tett) Ancient Scream Therapy-val már végképp bizonyították, hogy ha igény van itthon efféle törtető förgetegre, akkor az bizony ki lesz elégítve, most merész vállalkozásra szánták el magukat. Magyar éneket összepároztatni keményebb zenével ugyanis gyakran szült torzszülötteket, vagy megrekedt egy olyan korban, amit a tisztes jómunkás-tiboron kívül más már nem is nagyon hallgat, s tán csak a Watch My Dying (meg a Superbutt egy EP-ig) tudta anyanyelvünkön úgy művelni az üvöltözést, hogy az ne legyen senki számára se vér ciki. Ennek a nehéz fának vágja oda a fejszét a Budapest, 7 fok, eső.

A lemez ajtóstul ront a házba, s a booklet a korong mögött egy igen korrekt DVD-t rejt, melyen az album stúdiómunkáit, videóklipeket, valamint a 2007-es PeCsás buli epilepszia-negatív vágású felvételét. Maga a külcsín amúgy a fővárosi vízművek sokak számára ismerős csatornafödelét használja fő motívumnak, a tipográfiára nem lehet panasz, a dalszövegek hátterét székesfővárosunk kicsit megbombázott térképe adja, s akinek arra van ingere, az némi origamival egy posztert varázsolhat az egészből – bár szerintem az arcukat kezükbe temető metálzenészek határozottan rosszat tesznek a szoba chi-jének.

Ami a lényeget illeti, tíz magyar dal és egy Judas Priest feldolgozás fogad minket, bő fél órában terpeszkedve. A menetidők rövidek, a felezőpontként szolgáló Cezarománia a leghosszabb. Lendületes indulás, rövid és velős dalokkal, amik már egyből lefektetik az alapokat: Gergő a magasabb tartományokon cibálja körbe a hanghullámokat, férfias méltóságát megtartva [csak semmi buzis tisztázás, értem?], s míg különféle nyelvtörőket vagy más szintagma-szörnyetegeket hajigál körbe, addig feszes dobtempók, a kelleténél nem jobban megvariált gitártémák pörögnek. A dallam kellemes arányban hömpölyög és tör le azon bizonyos koncertbéli oldalrúgás-pillanatokra, még ha az első pár hallgatásnál a lemez át is folyik az emberen. Azért azt meg kell jegyezni, hogy ha az ember minden szót megtol, akkor annak lesz egy kis ugatás-utánérzete, s így elvész az egyes kitörések önálló ereje: ám ez csak azért szokatlan, mert ezt a fajta 'Blind sajátosságot magyarul még ilyen mennyiségben nem hallhattuk.

A megragadó, néhol nagy dérrel-durral támadó kavalkádot, ami egyes számokban kiteljesedik, vagy a görgő gitárt nem elemezném ki számról számra: több, mint iparos munka, becsületes mennyiségű újítással, összeségében elég muníciót adva még sok turnéra. Találó még a vokálok váltakozása, a lassú narráció itt-ott, meg az általános sokszínűség, már legalábbis ahhoz képest, hogy itt két-három perces szerzeményekről beszélünk. Ami a szövegeket illeti… nos, már milliószor elmondták, hogy Palika besegített. Nekem kissé felemás érzéseim vannak ezzel a résszel kapcsolatban, mert a primitív imperatívuszok (Gyújtsuk fel!) jól el lettek találva, ám másutt (magmát ejakulál) rángani kezdett az a hogyishívják' bőrdarab a szemem alatt. A Pomogácsok annyira abszurd és groteszk, hogy levett a lábamról, míg a címadónál inkább volt olyan érzésem, hogy itt nem egy prófétával van dolgom, hanem valakivel, aki kiszökött az elvonóról. Palika szövegei palika szájából hangzanak jól, és pont, ha meg hirtelen rengeteg szótag tart különböző szemantikai irányokból egy pont felé, akkor abból meg karambol lesz.

Mindezekkel együtt véve amint tehetem, ott leszek, hogy elcsípjek egy-egy új szerzeményt koncerten, s teli tüdőből üvöltsem, amíg ki nem fogy a szusz, vagy ki nem könyökli belőlem valaki – időközben pedig várjuk malmozva a már belengetett angol változatot.

7+1/10