blessthefall – Hollow Bodies

Természetesen mielőtt belecsapnánk a kákás lecsóba, szögezzük le: a blessthefall ráncfelvarrta önmagát, magabiztosabbak lettek az elektronikus elemek, az atmoszférakitöltő ötletek – ambient variánsok – végül is jól (pontosabban jobban) sültek el, mint bármikor azelőtt, a srácok is keményebb tónusú riffeket írtak, mint eddig. Érezhetően van koncepció, néhány dal elég jó struktúrában épül fel, tematikailag egy egész jó ívet írnak le, egyszerűen átgondoltabbnak tűnnek a témák közti tónusok. Mi a baj mégis? A blessthefall a bevezetőben említett puncis gondra csak nagyon érzékenyen, felületesen lépett fel, a Hollow Bodies így egyben a zenekar két szék közé esése, amelynek leginkább az oka az, hogy a tiszta énekért felelős Beau Bokant még mindig nem rakták ki a bandából (és emelett nem is lettek egy keményebb metalcore banda, 1-2 pofozós riff ezen még nem segít). Egyszerűen ezen a lemezen még nem tudtak kilépni önmaguk árnyékából. A srác remekül reprezentálja a metalcore elhasználódottságát, a felhígult mezőny zenei eszköztárának beskatulyázottságát, annak szörnyen mély medrét, amelyből nem kívánnak kimászni a mai gyáva zenekarok, valamint azt, hogy a keménykedni kívánó vokálsémába mennyire nem illik egy ripacs, komolyan vehetetlen énekes, az erő szimbolikájának ellentéte. Nehéz felfogni, hogy egy standard metalcore panelekre épülő csapathoz miért nem lehet legalább egy olyan srácot a mikrofon mögé állítani, aki remekül hozná a hörgéseket és az ordításokat (így azt nem egy gitárosra kéne bízni); nemcsak hogy valamivel komolyabban lenne vehető a srácok kiállása, de ki lehetne dobni a szemétbe egy rakás túlkevert, túlproducerelt elemet, többek között a tiszta vokál steril tisztára facsarását (amely bántja is a fület, főleg ha az énekesnek amúgy is vékony a hangszíne). Zeneileg a zenekar amellett, hogy szintet lépett, valahogy az alap úgy néz ki, mint a The Word Alive vagy a Miss May I, csak az egészhez hozzápakoltak még az August Burns Red képviselte vonalból pár ötletet és témát. Például elég szembetűnő a Jake Luhrs (August Burns Red) vendégszereplésével felvett – egyébként a lemezről a legjobb – dal, a Carry On, amely úgy lopja az ABR stílusjegyeit (főleg az intrójában), ahogy nem szégyelli.

De akár mondhatnánk a Jesse Barnett (Stick To Your Guns) vendégszereplésével felvett Youngbloods-ot is, amelyben – a You Wear A Crown, But You’re No Kinghez hasonlóan – csúnyán ott vannak a This or the Apocalypse témái (főleg a tavalyi lemezé). Ami viszont lehet sok embernél kiveri a biztosítékot az a nyilvánvaló Parkway Drive „lopás”: az említett Youngbloods felütése nüánsznyi különbséggel, de megegyezik a PD tavalyi Atlas lemezének Swing című dalának nyitásával. De mielőtt valaki felsikoltana, hogy ez hogy lehet, annak csak azt tudom mondani, hogy idáig jutott a metalcore, alig-alig van új ötlet és inkább mindenki a másikra mutogat. A lemez képét tovább rontják a teljesen nudli dalok (pl. Buried In These Walls, See You On The Outside), s ezt az sem menti meg, hogy a záró, Bokan feleségével (Lights) felvett Open Water egy elviselhető szerelmes dal lett. Összességében persze meglepően elviselhető lett a Hollow Bodies, érezni a csapaton a fejlődést, a direktívákat, de ez még így is csak közepes és egy kis hangyafasznyival sem tudtak így sem túlmutatni a középmezőnyön. Azt pedig különösen cikinek tartjuk, ha a vendégszereplések jelentik egy lemez fénypontjait, különösen, ha azok mutatják meg – erősen kontrasztosan – a frontembernek, hogy hogyan is kéne énekelni egy lemezen. Ezek miatt továbbra sem tartjuk sokra a blessthefallt. 5/10