Blessthefall – Awakening

A formulák generál hatásait kár is ecsetelni a Blessthefall esetében, mert a harmadik nagylemezéhez érkezett metalcore/emocore akt egy olyan zenei megnyilvánulás, amely során a bégető birkák is egymást bégetik. 2004 óta pedig tudjuk, hogy az Underoath keresztény, békepásztor szerepköre voltaképpen egy egyszeri prófétai jelenlét, amelyet azóta vattalelkű kontárok próbálnak másolni, s egyben kisajátítani egy merőben félreértelmezett gondolatvilág keretében. A Blessthefall egyikeként ennek – a sajnos egyre erősödő – (inverz) hullámnak a His Last Walkon próbált valami egyedit és kiegyensúlyozottat alkotni, de az alapvetően beteges érzelemvilág, a rendkívül paneles és érdektelen zenei eszköztár, a közepes megszólalás egy minősíthetetlen énekhang (Craig Mabbitt) keretében egy olyan egyveleget szolgáltatott, amely a minőségi anyagok szerelmesei számára egy teljesen hallgathatatlan atmoszférát, s bárgyúság szempontjából egy érdektelenül gőzölgő pitét eredményezett. Amelyet csak lenőtt hajú Jason Biggsek tudtak magukévá tenni, de ez teljesen más tészta. A problémák azóta is fennállnak, s igaz a mikrofon mögött történt egy helycsere (Beau Bokan), de alapvetően a Blessthefall jelenléte a szcénában azóta sem változott. Hiszen két évvel ezelőtt a Witness dalcsokrán sem tanultak hibáikból, s inkább megülték az óvoda udvarán a hintalovat, mintsem, hogy végre igazi lovon ügessenek. Az Awakening esetében meg mintha nem is akartak volna igazán váltani, egy másik óvoda másik hintalova is egyhelyben dülöngél, nemdebár?

Az Awakening pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol a Witness abbamaradt, voltaképpen hívhatnánk Witness pt. II.-nek is, hiszen hangulatában és hangszerelésében az előd kiköpött utóda. A rövid, s egyben a színtéruralkodó kliséket (We are … ) alkalmazó intró után indul meg a zúzda a Promised Ones keretében, amelyhez az előnyáladzást az intróban már hallhattuk: „We are the promised ones”. Az egésszel az a baj, hogy ami megy a svéd Adeptnek – hogy metalcore/emocore színtéren maradjak -, az nem megy a phoenixi srácoknak. Az érzelemdús vokálok ott a lehető legnagyobb fokozaton szállítják a zenei összképhez a kapaszkodókat, s a svéd metáliskola képviselete is ad valamennyi technikai színvonalat a vénákba, a Blessthefall esetében mindez nagyon hiányzik. Ennek az oka a következő: míg az Adept elsősorban önmagának játszik kis háttérrel, addig a Blessthefall egy „rajongóknak alkotó” zenekar, s ez meg is látszik a dalok személytelenségén. Ezen kívül a gitárjáték még 2002-ben is kínos lett volna, egy ilyen ötlettelen, biztonsági paneltenger hidegzuhanyként hat a metalcore szerelmeseinek, nem beszélve arról, hogy a verzék monotonitását megtörő emocore kórusok a legkínosabbak közé tartoznak, elég csak a slágeresnek mondható Bottomfeederre gondolni. Ha elvonatkoztatok a pocsék, tesztoszteronszivacs (I’m Bad News, In The Best Way, 40 Days…) daloktól a lemez első felében, akkor még azt is mondhatnám, hogy egy tisztes helytállás a dalok többsége, s többnyire hallgathatóak (de csak lennének, ha nem lenne ennyivel jobb zenekar, amit inkább hallgatnánk helyettük). A lapos dalfelépítéseket csak néhol tudják feloldani, legtöbbször a jelenkori emocore zenekarok csodafegyverét alkalmazva, egy intermezzo keretében fogóval csíptetik össze Bokan úr golyóit – talán ez az oka néhol a nőies hangnak? -, majd a halálos, lassított színjáték közben a gitárok is inkább elsírják magukat, elég csak a klisés Don’t Say Goodbye című papír zsebkendő dalra gondolni. Az Undefeated és a ’Till the Death of Me egyesítik a problémákat, hiszen önmagukban tömör vázlatot adnak – így kettesben – a Witness zenei repertoárjáról. Alkalmazzák a klasszikus metalcore kombinációkat, a breakdown-tenger hányattatott szaggatásait, valamint a gitárfutamok kitöltő szerepkörét a technikásabb részek között. Azonban feltörnek azok a bizonyos színtérsajátosságilag enervált megoldások az énektémák tekintetében, amelyek megölik az ősmegoldásnak számító ordítás és tiszta ének váltakozását, néhol párhuzamát a hangszín komikus lejtésével. Így az agresszív betétek keménykedése néhol bizony a visszájára fordul, s az intermezzok közbeékelésével még darabokra is hullnak. Szerencsére utóbbi nem annyira jellemző, ami viszont aggasztó, hogy a sokkal problémásabb, középtempóba ékelt megoldást használták, amely meg is ölte az amúgy kellemesen kezdő ’Till the Death of Me-t. Így még a váratlan fordulatok lehetőségét is megszűntették, ezzel is tovább növelve a monotonitás érzését. Mindezek után egy „pre-intró” ellövését követően – kis szünettel – egy több mint tizenkét perces nótával kívánják zárni az Awakening kilátástalanságát, amely azonban az idei Dream On, Dreamer legborzalmasabb mű/implantátum pillanatait idézi meg, a szcéna gyermekbetegségeivel, s ami a legrosszabb, hogy a végén hashajtónak In Fear and Faith pirulákat vettek be, hogy a bevezetőben említett szarszag még tovább stagnálhasson.

Ami azt illeti, nekem negyedszerre sikerült először végighallgatnom ezt a borzalmat, mindaddig fennakadtam valamelyik vákuumkezelt dalnál. Túl sok volt a plasztika, s kevés volt az igazi tökös erő, amelyet elvárnék egy metalcore lemeztől, még az olyantól is, amely stilisztikailag kicsit félrehúz. Így hát le kell vonni azt a konklúziót, hogy alapjáraton egy elemeiben meggyengült műfajt kár olyanoknak háborgatni, akik olyanok, mint halottnak a csók, s inkább csak behintik a tetemeket sóval. Ideje lenne végre továbbállni. Mindezek ellenére kicsit öröm, hogy a srácoknak nem sikerült alulteljesíteniük a Dr. Rise által kezelt alanyok böszmeségeit – a Dream On, Dreamertől azóta is forgolódom éjszaka -, s egy „klasszisokkal” jobb anyagot sikerült összehozniuk, amely a középszer alatt tanyázik valamely szennyvízcsatornában, mert én bizony ezt lehúztam a toaletten. El is dugult…

4/10