Bleeding Through – The Truth

Emlékszem, a 2003-as lemez tetszett, bár bajban lennék, ha fel kéne idéznem bármit is belőle. Hamarosan a The Truth-tal is ez lesz a helyzet, addig viszont meg lehet hallgatni párszor, mert vannak jó dolgok benne. No, nem egy Hatebreed, de nem is slágeres még, mint pl. a Killswitch Engage. Összességében el lehet mondani, hogy a lemez két részre osztható. A (szerintem) jobb dalok kerültek az első felére, a végén lesz hard rock, skandináv melódiák, és minden egyéb. A For Love And Failing teljesen rendben van, magas fordulaton pörög, kellemes reszelős gitárokkal, tűrhető refrénnel, tempóváltással. Jellemző, hogy ha a dallamos éneket elhagynák, és rövidebbek lennének a szerzemények, igazán ütős lemez születhetett volna. A szinti/sampler nem zavaró, elfér a háttérben. Semmi kompromisszum, legyalul a Confession, igazi HC-s túrás, nem több, és nem kevesebb, egyszerű, de nem is kell ebbe semmi cicoma.

A klipes Love In Slow Motion is alapvetően a durvaságra alapoz, dallamos énekkel színesítve. Nem tudom nem megjegyezni, hogy a samplerek itt a 99-es Star Wars Racer játékban hallható hangokra hajaznak. Mélyre hangolt gitárokkal kezdődik a The Painkiller, most sem finomkodnak, két és fél percben el is intézik, szívem szerint ilyen nótákkal pakoltam volna tele az egész lemezt, a háttérben megbújó keleties dallamok ötletesek, és tetszenek. A Kill To Believe ismét felemás, sablonos metalcore dal, durva verzék, dallamos refrének. Ez egy nagy hibája a lemeznek, hogy amíg korrekten zúznak, nincs is gond, de nálam a dallamos részek valahogy nem működnek. Brandan Schieppati énekessel nincs semmi gond, tud énekelni, csak épp semmi olyat nem tud, ami indokolttá tenné, hogy meg is tegye, nem hogy hozzá nem tesz, de el is vesz a zenéből. A dallamok semmilyensége a Dearly Demented-ben lesz igazán zavaró, ugyanis felötlik a „hallottam már, de nem emlékszem, hogy 5 perce, vagy múltkor, máshol” érzés, és valóban: mintha az előbbiekben is hallottam már, meg másik zenekar lemezén is. Ha túllépünk ezen az apróságon, rájövünk, hogy egyébként pofás kis dalocska, van benne kemény zúzás, dupla lábdob, miegymás. Viszont hosszú. 5 perc 22, ennyi nem kéne belőle. Ha már HC, rövid és lényegre törő. Kellemes, ámde nem biztos, hogy ideillő meglepetés, egy ízig vérig hard rock/dallamos metal szerzemény következik a Line In The Sand képében. Tulajdonképpen az egyetlen, ahol Brandan tud mit kezdeni énekhangjával, hisz maga a dal ezt követeli meg, és nem az üvöltözést. Érzelmes, táncolós, a gitárosok pedig megmutathatják, hogy érzéssel, finoman is játszanak, ha kell.  A kissé leült hangulatnak a She’s Gone rögtön véget vet, nem szaroznak a srácok, másfél perc és vége. A Tragedy Of Empty Streets folyamán végül eljött az, amit legalább ezen a lemezen nem annyira szerettem volna hallani, pedig még kellően paraszt HC-sen indult. Dallamos ének nincs, viszont előkerülnek a Skandináviából importált gitártémák. Innentől gyakorlatilag unalomba is fullad a lemez, a Return To Sender már klisék halmaza, ismét a Star Wars samplerrel. A kezdés még biztató a dobokkal, de aztán folytatódik az északi dominancia. Utolsó előttiként még egy rövidebb durvulás, a Hollywood Prison, és végül a címadó, instrumentális The Truth-tal be is fejeződik a lemez. Ez a belassult, néhol betépett basszusfutamokkal operáló szerzemény általában jó lezárása lehetne egy lemeznek, de HC lemezeken annyira nem működik.

Tulajdonképpen nem rossz a The Truth, a zavaró momentumok is akkor jönnek elő főleg, ha az ember már hallott néhány metalcore albumot. Hogy hitelesek-e? Ízig-vérig hardcore zenekar straight edge életfilozófiával, és független kiadós háttérrel. Mondhatjuk, hogy ez egy jó lemez, ki nem emelkedik túlzottan az átlagból, de a keményebb HC-s vonások miatt egészen bele sem süpped a műfaj végeláthatatlannak tűnő áradatába. 7/10.