Blacklisted – No One Deserves To Be Here More Than Me

Ha 2009 végén még volt olyan lemez, amit reményteli, ám gondosan álcázott félmosollyal vártam, az a philadelphiai Blacklisted negyedik albuma volt. Egyfelől azért, mert az eddig két budapesti strigulát behúzó banda immáron második éve fáradozik teljes erőbedobással azon, hogy különféle kísérletek révén tágíthassa az újsulis hardcore korlátait. Másfelől pedig azért, mert George Hirsch-ék előzetesen már meghallgathatóvá tették a lemez egyik tételének koncertváltozatát (lásd a koncertvideót), és annak hallatán bőven lehetett sejteni, hogy a Deathwish üdvöskéje nem egy hétköznapi hardcore anyaggal fogja megörvendeztetni rajongóit. És ha már itt tartunk, a megörvendeztetés problémaköre is igen kétes, úgyhogy egyelőre maradjunk csak a megosztás fogalmánál.

Az előbbi kompromisszumra csak azért van szükség, mert a ’No One Deserves révén a Blacklisted minden korábbinál messzebbre került tulajdon gyökereitől, beleértve ezáltal azt a metal és hardcore határmezsgyéjén felépült, kiforrt hangzásvilágot, amelynek színterébe a zenekar mintegy hiánypótló vérfrissítés gyanánt kerülhetett be. És függetlenül attól, hogy a rajongók többsége (teljes joggal) a 2005-ös, Jim Siegel felügyelete mellett rögzített ’Beat Goes Onra esküszik majd haláláig – hála az emlékezetes gitártémáknak, a markáns dinamizmusnak, és a lemez kohéziójának –, a 2007 óta folyamatos belső átalakulást generáló banda mégis igyekszik megküzdeni azzal a feladattal, hogy George mély tartalmú, sokszor groteszk és félelmetes valóságtöredékeit a lehető legrétegzettebb zenei közegben lehessen megszólaltatni. És ha az alábbi szempontot ténylegesen fontos információként kezeljük, azt kell mondanom, hogy ennyire közel még sosem került a Blacklisted a kályha melegéhez, hiszen az alábbi, bakeliten csupán 26 perces (egyben karakteres megszólalású) album minden korábbinál nagyobb mértékben rugaszkodik el a bevált panelektől. A lemez középpontjában egy sajátos, depresszív és baljós hangvétel áll, amely elsősorban a korai grunge hatásfokozását veszi alapul. Nem is véletlen, hogy George több interjúban is megemlékezett a Nirvana tiszeletéről, hiszen a Bleach merengő aurája teljes átértelmezésben köszön vissza a lemezen, kiegészülve némi korai Mudhoney-val (egyben Green Riverrel), és számottevő Melvins hatásokkal is. Azt pedig csak zárójelben jegyezném meg, hogy a legutóbbi Brand New-, valamint testvérlemeze, az új Crime In Stereo viszonylatában a Blacklisted használja ki a legbátrabban, egyben a legsajátosabb módon a grunge adta lehetőségeket.

Ezután második legfontosabb zenei eszközként az átkötő intermezzók jammelős, kötetlen, ám kellőképp feszült kisugárzását kell megemlítenünk, amelyek kellőképp megalapozzák a Blacklisted vendégeinek közreműködését. A dalokban hallhatunk hegedűt (Josh Agran – Paint It Black, ex-Knives Out); trombitát; esőcsináló botot; valamint el-elvétve zongorára és harmonikára emlékeztető hangfoszlányokat is felfedezhetünk a háttérmorajlásokban, hogy Melissa Farley vendégéneklését ki ne hagyjuk. És igen, csupán ezután, azaz harmadik komponensként beszélhetünk a hardcore-ról, ami szigorúan tekintve egyetlen dalban, a Palisade-ben jelenik meg domináns dalszervező elemként. A továbbiakban a szellemiség George dalszövegeiben és expresszív előadásmódjában összpontosul, ami paradox módon sikerrel avanzsálja emberközeli élménnyé főhősünk visszataszító, abszurd és ijesztő történeteit, melyek párkapcsolatok elromlását ölelik fel, elég sajátos módon. És függetlenül attól, hogy az alábbi toposz nyilván már lerágott csontnak hat, kétlem, hogy valaha ilyen zenei periférián korábban dalba öntötte volna ennyire fájdalmasan naturalista módon mindazt, ahogy az ember – kinek jelenlegi beállítása a földkerekség legsebezhetőbb élőlénye, talán nem is véletlenül – hogyan próbál védekezni saját gyengeségei ellen; ám ennek a részleteibe etikai okok miatt nem mennék bele.

Végeredményében a Blacklisted új albumát főleg – sőt, kizáró elven csakis – azok fogják élvezettel hallgatni, akik nemcsak befogadóak az új hangzások feltérképezésére, hanem úgy is érzik, hogy George-ék zeneisége most nőtt fel igazán ahhoz, hogy ilyen súlyú üzenetet ilyen minőségben sikerüljön közvetíteni, átadni a hallgatóságnak. Mert véleményem szerint a ’Deserves révén a Blacklisted immáron tényleg a felsőligás hardcore-bandák közé tartozik; azon belül is azok közé, akik szellemiségükben teljesen alárendelik magukat a műfaji értékrendnek, és ezt úgy vetítik vissza saját munkásságukra, hogy annak szabadelvűsége, öndefiniáló mivolta és őszinte alapja ne szenvedhessen csorbát. És azért, hogy a Blacklisted ezt meg merte lépni, és még be is jött nekik, én megszavaztam egy magas pozíciót a 2009-es listámon, ami lényegében a 2010-est is befolyásolhatná, hiszen kompaktlemezen csak idén – összekötve az Eccentrichine kislemezzel – jelenhetett meg a kiadvány. A szeptemberi koncert pedig kötelező.

10/9,5.