Black Sabbath – 13

Ha elfogadjuk azt az állítást, miszerint a Sabbath sound = Tony Iommi, akkor az igazsághoz hozzátartozik, hogy koránt sem volt parkolópályára téve a zenekar öröksége, hiszen szólóban két alkalommal, majd Heaven & Hell néven, némi jogi csatározást követően ugyan, de nagyon is hűen ápolta azt, a hatvanas évei közepén járó gitáros. Az azóta sajnálatos módon elhunyt legendával, Ronnie James Dioval egy dupla koncertanyagot és egy súlyos, Dehumanizer hagyományokat követő nagylemezt is kiadott a Mester, azonban 2012 elején korai stádiumban lévő limfómát diagnosztizáltak nála. Azóta átesett egy sikeresnek mutatkozó kezelésen, így semmi sem állhatott a papíron tizenkilencedik, de gyakorlatilag kerek huszadik Black Sabbath album útjába. A hivatalos megjelenés előtt hét nappal elérhetővé vált az iTunes felületén az egész korong, tehát eddig a pontig nagyjából két hete volt a világnak barátkoznia a 13 dalaival.

A nyolc szerzeményről általánosságban elmondható, hogy mindegyik egy vérprofi időutazás, a ’70-es évekbeli klasszikusok egyértelmű megidézése. Mondhatnánk úgy is, hogy a lehető leghitelesebb Sabbath tribute készült el, amit maguk a Sabbath tagok prezentálnak. És ebben nem kis szerep jutott Rick Rubinnak, aki már az ezredfordulón is megkísérelte ezt a mutatványt összehozni a négy metal legendával, ám akkor végül különféle okok miatt nem sikerült. A sztárproducer nevét gondolom senkinek sem kell bemutatni, a különc szakember amellett, hogy évtizedenként legalább egy korszakalkotó metal lemez megszületésénél bábáskodott (Slayer – Reign in Blood, Seasons in the Abyss, System of a Down – Toxicity), azt is bebizonyította, hogy a Sabbath iskola épp úgy fekszik neki (Trouble, Danzig), mint a populárisabb rock, vagy akár pop zene (Red Hot Chili Peppers, Adele). Nyilván nem hagyta őt sem nyugodni, hogy egy ilyen ziccert végül kihagyott annak idején, így hát ahelyett, hogy a babérjain – vagy még inkább a szakállán – ücsörgött volna, végül összehozta a csaknem eredeti felállást. Ha Bill Ward dobos – szintén sűrű kavarások mellett – nem száll ki, akkor tényleg azt mondhatnánk, hogy ugyanott vették fel a fonalat, ahol 1978-ban letették, de nem hiszem, hogy bárkiben rossz érzések merülnének fel Brad Wilk (Rage Against the Machine, ex– Audioslave) játéka hallatán. Egyrészt stílusa közel áll az eredeti doboséhoz, másrészről viszont belecsempészi azokat a trükköket is, amik az anyazenekarában egyénivé varázsolták a játékát, így lesz kissé modern és nagyon is feszes alapokra helyezve az egész. Még akkor is, ha magához képest nem üt igazán feltűnően, inkább csak alázatosan alárendeli magát a többieknek. Emellé jön Geezer Butler sziklaszilárdan alapozó basszusa, Iommi riffelése pedig úgy ahogy van a metal nagyiskolája. Nos Ozzy hangja pedig… hát ikonikus mint mindig, azonban szuperlatívuszokban nem lehet beszélni róla. Régen sem énekelte le a csillagokat az égről, ezt most sem várta senki, de az évek alaposan kikezdték minden tekintetben, és ez hallatszik is a korongon. Ennek egyik oka, hogy a hangzás is a régi, élőben feljátszott lemezek hangulatát lőtte be viszonyítási pontként, így lehet, hogy ezúttal kevesebb a púder, mint teszem azt Ozzy szóló anyagain. Egyrészt tehát őszintébb ez így, hogy kihallani a hiányosságokat, másrészt viszont aki ebben a formában találkozik először ezzel az orgánummal, az lehet, hogy nem tudja majd hova tenni.

Itt kell, hogy szót ejtsek arról, hogy mi is a negatívuma annak az alapvetően örömteli ténynek, hogy az első öt-hat lemez világát sikerült közel maradéktalanul megidézni. Leginkább az, hogy ez valahol kijelöli azt a csoportot, akinek igazán szól a 13: a korai művek rajongóinak és a szakmának, aminek persze jelentős része maga is fanatikus. Nekik valóban kellemes pillanatokat tud okozni, viszont azt már nehezebben tudom elképzelni, hogy aki most ismerkedik a bandával, vagy akár a műfajjal, ennek hatására kedvelje meg. Nem is beszélve arról, hogy akárcsak a Death Magnetic esetében, a stúdiós szakemberek ismét beleestek abba a hibába, hogy a keverés során túl lett vezérelve a végső verzió, ami elvesz az összhatásból, különösen itt, ahol ez szöges ellentétben áll azzal élő, dinamikus megszólalással, amit ez a zene megkívánna. A másik vesszőparipám pedig az, hogy a célcsoport számára viszont a kelleténél egy fokkal direktebbek a visszautalások. Az persze teljes mértékben szubjektív, hogy kit mennyire zavarnak ezek, azonban a tény attól még tény marad. Nem egy olyan része van a daloknak, ami annyira konkrétan egy klasszikus téma megidézése, hogy rá lehet énekelni a szöveget. Legyen az a Hole in the Sky kolosszális riffje a God is Dead?-ben, az N.I.B. lüktetése a Lonerben, vagy a Metallica után szabadon Planet Caravan II címmel is illethető Zeitgeist, mindenhol megvan dalra pontosan, hogy mire hajaz. Erre persze mondhatjuk, hogy de hát saját maguktól azért nem szégyen, és úgy gondolom, ez az érvelést is el lehet fogadni. Már csak azért is, mert a negyedik-ötödik hallgatástól kezdődően már a engem sem tudtak zavarni, így hát innentől kezdve félreteszem minden szkepticizmusom, és egy rossz szót nem fogok leírni a lemezről.

Ugyanis felismerhető témák ide vagy oda, olyan doom eposzokat, mint a God Is Dead? vagy az End of the Beginning kevesen tudnak így megírni és előadni. A rockosabb Loner egyébként szintén nagyon működik, akárcsak az Age of Reason és a Live Forever Vol 4-ízű ős metalja. Az pedig hab a tortán, ahogy a bluesos Damaged Soulban még a szájharmonika is előkerül, majd pedig totálisan szétjammelik a számot, pont úgy, mint az első lemez idején. Nem tűnik soknak az ötven percet túllépő játékidő sem, ugyanis minden szerzemény önálló karakterrel bír, és bár az első felét erősebbnek érzem az albumnak (fogósság szempontjából legalábbis mindenféleképpen), a végére sem laposodik el. Összességében jól sikerült tehát a 13, ami akár egy becsületes lezárása is lehet egy megismételhetetlen életműnek. Aki el tud vonatkoztatni a kisebb hibáitól, illetve attól a ténytől, hogy spontánnak semmiképpen sem nevezhető alkotásról van szó, az felhőtlenül élvezni tudja majd ezt a jól kivitelezett időutazást, ami ugyan nem képes az ereje teljében lévő, klasszikus Black Sabbath súlyát, fiatalos, őszinte energiáját megidézni, viszont az utánozhatatlan hangulatát sikerült naprakész formában tálalni. (Azért a hangzás még egy fél pontot elvesz az összképből.) 7,5/10