Black Hourglass – Szétfoszló ég, szélre vár

A Black Hourglass ugyan nem szégyelli a korábbi anyagait/dalait, de a remek Szétfoszló ég, szélre vár című dalcsokor után világossá válik hallgató számára, hogy miért is nem folyamodik a zenekar afelé a lépés felé, hogy ezeket a dalokat elővegye egy koncerten. A válasz röviden abban keresendő, hogy a mondhatni dallamos, ritmikai útvonalat kereső korábbi Black Hourglass-dalok annyira elütnek nem csak minőségben, de egyben koncepció szempontjából is a szerkesztőség szerint a tavalyi év legjobb hazai kiadványától, hogy az egy egységes screamo orgián nagyon balul sülne el, márpedig ebben a műfajban az érzelmek előtérbe tolása miatt nagyon fontos, hogy a hallgató és a zenekar is egy hullámhosszon tudjon pörögni. Mint azt a sorokból már sejthettétek a Szétfoszló ég, szélre vár szakít a dallam-tűzdelt screamo gyors és heves ritmikai folyamaival, s ezúttal egy sokkal súlyosabb, mondhatni már-már kegyetlenül kemény szaggatásra tér át, amelyben egyedül a poszt-rock textúra kitöltő ereje maradt fent a korábbi kiindulási pontból (amellett, hogy a zenekar továbbra is magyar szöveggel készíti el dalait). Ez egyben, ha a jelenlegi hullámot, főként ha a szenvelgős Wave-követő részét relatív viszonyítási alapnak tekintjük, akkor szinte retrospektív, a múltba tekintő erővel tölti fel a lemezt, hiszen súlyos témái leginkább a francia screamo hullám (pl. főként egy lassabb Däitro) viharvert perceit, az ezredforduló tengerentúli zenekarainak ökölbe szorított kezeit idézi amellett, hogy az egész letűnő évtized szőrösebb heréjű screamo hagyatékából vesz fel támpontokat.

Ezek mellett megtalálhatóak benne ízes poszt-hardcore-os témák, a kiforrott hardcore-panel használat (lásd pl. Birds in Row) minden jegye, ráadásul a srácoknak sikerült kinagyítania ezeket. A visszafogott ritmikával – amely igyekszik a középtempó és a lassú poszt-rock intermezzók között tördelni a játékot – erre rátesznek egy lapáttal, az első három dal, de legfőképpen talán az Emlékeknek című darab él a legjobban az eszköztárával a zseniális nyitás után. Az EP utolsó két dala viszont merev ellentéte az addig hallottaknak, hiszen a pécsi zenekar szinte egy poszt-rock stílusgyakorlatot tart több, mint 20 percen keresztül, amely során a 4. dalban a lemez címének ismételgetése is elhangzik a dalszöveg és talán az egész lemez szövegvilágának kulcsmomentumaként, nem beszélve a záró Életerődnek monológjáról, amelytől lazán kirázza a hideg a hallgatót. Lehengerlő, nyers és érzelmekkel teli lett a Szétfoszló ég, szélre vár, a tavalyi év underground szubkultúrájának egyik ékköve, a műfaj évének egyik csúcspontja. Mi innen is gratulálunk a srácoknak, és további sok sikert és koncertekben dúskáló esztendőt kívánunk nekik a 2014-es évben. 9/10