2010. július 22.
Tracklist:
01. Black Sin (Spit on the Cross) (3:30)
02. Eat the Witch (3:53)
03. Escape From Death (4:10)
04. I Am Beyond (4:25)
05. Virus (4:21)
06. Heavy Breathing (2:52)
07. Children of the Horn (3:12)
08. Fallen (3:46)
09. Unholy Virgin (5:33)
10. Wewhocannotbenamed (4:30)
Ugyan bizonyos körökben fenntartásokkal kezelik a kilencvenes évekre jellemző szintézist, amely a metal morózus tartásának, valamint a hardcore dinamizmusának eredménye, ám a színtér legszebb tulajdonsága mégis az, hogy a mozgalom hatása még manapság is kimutatható. Ennek legékesebb példája pedig a Southern Lord új üdvöskéje, a Black Breath, hiszen a srácok negyven percben tartanak instant történelemórát arról, hogy egy hardcore közegben (jelen esetben Shook Ones és Get The Most, azaz ex-Go It Alone tagokról van szó) szocializálódott egyén mégis hogy élte meg az első hullámos black, death és thrash metal alapvetéseket.
És ahogy az előbbi mondatom is jelzi, a visszacsatolás nemcsak következetes és tiszteletteljes, hanem valami (elegyítésében) teljesen újnak az elindítója is, amit röviden úgyis definiálhatnánk, mintha a Converge Entombed, Celtic Frost és Discharge riffekből írná újra eddigi munkásságát. A Heavy Breathing dalaiban benne van a korai black metal színtér mizantróp és rideg távolságtartása; a svéd death metal zord és jellegzetesen fűrészelő hangzású, lendületes és szikár dühe; a Bay Area még kiforratlan, némiképp kapkodó és mindenképp üzenni kívánó hangvétele; valamint az utóbbi évtizedben csúcsra járatott, és manapság kisebb reneszánszát élő metalos hardcore eleve az előbbi eszköztárból dolgozó karakterisztikáját.
És a Repulsion dalcím alapján nevet választó Black Breath legnagyobb erényét így is abból nyeri, hogy a bemutatkozó album témái nem vesznek el a plagizálás adta könnyebb ösvény elsőre nem látszódó ingoványaiban – épp ellenkezőleg, hiszen saját magukat kívánják definiálni azáltal, hogy zeneileg újraformálják legnagyobb hatásaikat egy koherens, összefüggő, és mindenképp megnyerő egésszé. Így a Heavy Breathing dalai egyszerre sugallnak dühöt, agressziót, energiát és tartózkodást puszta emberi mivoltunktól: épp úgy, ahogy a hangzás alapelemei azt önmagukban is megkívánják. A kohézió látszólag hiányzó láncszeme pedig eleve megvan minden tételben hol nagyobb, hol kisebb arányban, és ez nem más, mint a Discharge-ban megjelölt motörheadi könnyedség, amely lényegében a produktumot dögösségét, húzását biztosítja. Az alábbi elem (ami a Children Of The Hornban a legszembetűnőbb) érezteti leginkább, hogy a zenekar eleinte csak egy elcseszett este poénkodásának indult.
httpvh://www.youtube.com/watch?v=BZQVygVG4hY
Most azonban valami mássá nőtte ki magát, mert a Heavy Breathing kétségkívül helyet foglal 2010 legjobb bemutatkozásai között, mi több, tán el is orozza magának a trónt. És ez éppen annak köszönhető (Kurt Ballou bábáskodása, és produceri közreműködése mellett), hogy a már kiforrott, határozott és látszólag is tökéletesen egymásba illesztett zenei komponensek eredeti szerelmesei is örömüket fogják lelni a Black Breath szerzeményeiben. A hab a tortán pedig az lett volna, ha a Converge őket is áthozta volna Európába – mondjuk a Gaza helyett –, ugyanakkor ami késik, nyilván nem múlik.
10/8.
