Billog – Till Death Do Us Part

Azt hiszem állíthatom, hogy a magyar zenei színtér bármennyire is sokan lebecsülik mindig rejt magában örvendetes meglepetéseket, biztató megmozdulásokat és talán nem árulok el meglepetést azzal, hogy, ha azt mondom, hogy jelen cikk tárgya is ezt a kategóriát erősíti tovább. A sok mindent megélt „Billog-álom” meglepő módon idén már a nyolcadik születésnapját fogja ünnepelni, ennek ellenére ismertségük sajnálatos módon koránt sem arányos ezzel. A csapat már jó pár kiadványon túl van, hiszen 2002-ben egy demót, 2003-ban a Jelzésérték címre keresztelt nagylemezt, két évre rá pedig az angolul és magyarul is megjelenő Szívszakadás/Heart-Rending Days EP-t is letették az asztalra. Utoljára pedig egy elsősorban promóciós célra szolgáló egyszámos kislemezt hoztak napvilágra To Leave a Place I Used to Call Home címmel. A kezdetben trióként működő csapat körbeutazta az országot 2006-ban a Szív és Jég turné keretein belül és koncerteket adott az Ektomorf, a Blind Myself és a Nasmith társaságban is. Időközben azonban a létszám permanensen kettőre redukálódott, Zahorán Csaba basszusgitáros/énekes (aki nem mellesleg – nem titok – oldalunk egyik szerkesztője) Angliába utazott és ez jócskán vissza is vetette a csapatot az alkotásban, bár kétségtelen, hogy ez idő alatt született az említett kislemez is, mellyel azonban végül nem találták meg a hiányzó és reményeik szerint állandósuló harmadik tagjukat. Így Laczkó Tamás dobos/stúdió gitárossal ketten végleg úgy döntöttek a Billog megmarad egyfajta házi-stúdióprojektnek. A nagy visszatérésre azonban így is kerek három évet kellett várnunk, de mit ne mondjak megérte. Lássuk, vajon miért is?

Személy szerint – bevallom őszintén – de szerintem sokatokkal egy cipőben járunk ez ügyben, soha korábban nem hallottam a Billog muzsikáját, leszámítva a NuSkull által összeszervezett Guns Are Too Quick válogatást. Így gyakorlatilag csak halvány körvonalak voltak meg abból, hogy mire is számítsak, de szerencsére már az első taktusoknál nyugodtan dőltem hátra. A műfaj nehezen definiálható, de, ha mindenképp „genreznünk” kell, akkor a modern metál szót használnám, mely a hardcore, az amerikai thrash és a klasszikus svéd death metaltól sem idegen. A kezdeti némileg crustpunk/grindos témákat végleg levetve (bár azért szerintem ezek sem annyira direkten voltak jelen, mint mondjuk egy Driller Killer vagy Disfear esetében) egy sokkal populárisabb, de koránt sem egyszerűbb irányba indult el a csapat, ami kétségtelenül jót tett nekik. Külföldi csapattal való hasonlóság nehezen állítható, de talán a DevilDriver, Machine Head, Chimaira triót említeném, illetve magyar részről, nem meglepő módon a Blind Myself, a Raze To The Ground vagy a Hatred Solution neve merülhet fel. A bő fél órás és tíz tételből álló korong már rögtön a To The Gates of Demiseal elképesztő vehemenciával dörren meg. A gyors két perces nyitó dal tipikus koncertkezdő nóta, gyors, őrlő tempó, közönség megmozgató csordavokálokkal és szaggató crabcore-move kompatibilis megoldásokkal. Mindez, azonban csak felvezető a lemez egyértelműen legjobb dalához.

A kettes Power – nomen est omen – bivalymód erős koncert darab lehetne, nyilván ezzel a srácok is tisztábban vannak és valahol a lelkük mélyén várják, hogy mikor próbálhatják ki végre élőben a dalokat. Nem véletlen, hogy a myspace oldalukon máig kinn áll a felirat, hogy keresik azt a bizonyos hiányzó gitárost. Ahogy azt a zenekar biográfiája is írja a dalok alapjai Csaba angliai kinn tartózkodása alatt előre megírt szövegekhez születtek basszusgitáron, ami nagyon érződik is a lemezen és pont ez az, ami ad neki egyfajta különleges hangulatot. A legtöbb zenekarban, független, attól, hogy magyar vagy külföldi gyakran teljes elveszik vagy jobb esetben csak nagyon háttérbe szorul a bőgő hangjának nagyszerűsége és a Billog pont itt kompenzál. Az elképesztően sok témát/riffet magában foglaló csapatnak, azonban a legnagyobb hibája a komplexitás rossz irányú megközelítése. Nyilván manapság a kevesebb néha több elmélettel nagyon égő kiállni, de kérem, azért a ló túloldalára se szabad átesni. Nem azt mondom, hogy a Billog ultra szélsőségesen sok témát helyez egymásután, de mindenképpen ildomosabb lenne finomabb összeköttetéseket alkalmazni vagy csak több dalba szétosztani a sok ihletet, ugyanis kétségtelen van mit. Talán a legjobb példa erre pont a Power c. dal – bár nem szokásom ennyire a részletekbe merülni, de most kivételt téve mondok egy példát – ilyen a 2:20-nál található „I dont wanna fall again…” kezdetű rész. Ez az énektéma szerintem önmagában is megérne egy misét és érezhetően nincs kihasználva, bőven lenne benne több potenciál, ami még jobbá tehetné a dalt, de annyi baj legyen. Én jobban szeretem, ha egy zenekar, így „hibázik”, mintha átmenne a véget nem érő ötlettelen, primitív és szemfényvesztő breakdown parádéba.

A D for Disgust és a How To Kill a Butterfly kettőse a személyes kedvenceim. Ez a két dal olyan grooveosra/bólogatósra sikeredett, hogy hallgatás közben folyamatosan olyan kép lebegett előttem, ahogy koncerten arrébb lököm Csabillog komát a mikrofontól és együtt üvöltöm a tömeggel, hogy „You’re a whore, / just a whore!”. Kiemelendő még az Echoes, ahol Csaba fitogtatja tehetségét, illetve az Another Piece Of My Heart az ultra mély hörgéseivel, ami nagyon nagyot dob a dalon. Itt meg is jegyezném, hogy az énekbeli megoldások nagyon ötletesek és izgalmasak, kifejezetten sokat dobnak az összhatáson, ám a kiejtés sok helyen magyarosra sikeredett, főleg köpködős/megmondós részek illetve a csordavokálok tekintetében. A záró Sequitur / Conclusion Finale különlegessége pedig a két vendégszereplő Mihály Gergely az Angertea soraiból énekesként, valamint Gajda Mátyás a Fish!ből gitáron, akik kétségtelenül emelnek a dal fényén jelenlétükkel.

A lemez hangzására összességében nem lehet panasz, de ez manapság nem meglepő, ám most még is azért teszem szóvá, mert a srácok csak a dobokat rögzítették stúdióban (No Silence – Simi), a többit házilag vették fel, ami a megszólalást tekintve nem kis teljesítmény. (Stúdióvideók: dob, basszus, gitár/ének) Amit azonban képtelen vagyok magamba tartani és szerintem a zenekar legnagyobb gátja és lehúzója; az a design. Az alap, pláne az eredeti ötletet megnézve jónak tűnik, de az egész összhatás ezekkel a narancssárga-hátterű betűkkel szerintem kifejezetten zavaró. Ugyanez vonatkozik a myspace oldalra is, ugyanis az egész olyan mintha 1992-t írnánk. Ám a szidalmakat befejezve el kell áruljam, hogy mindent összevetve a Zahorán/Laczkó páros igen kiváló anyagot hozott össze, profi kis szerző páros. Azonban azt, hogy mit hoz a jövő még senki nem tudja. Én mindenesetre remélem, hogy Csabát Blind Myself-béli tagsága nem rántja nagyon vissza a Billog tekintetében, mert egy biztos van itt még potenciál bőven. „Stay Heavy, Stay True!”

http://www.myspace.com/billogmetal
Facebook.