Biffy Clyro – Opposites

A banda zenei világáról eddig lemezről lemezre elmondható volt, hogy  vagy „poszt-hardcore-os”, vagy „matekos”, vagy „alternatív”, most viszont tényleg egy olyan koktélt sikerült összehozni, ami lényegében behatárolhatatlan. Hiszen a lassú, akusztikus részek a tufa torzított akkordozásokkal együtt a legjobb Foo Fighters dalok minőségét hozzák, de minden számban van egy-két olyan instrumentális megoldás, amitől egyrészt egyediek lesznek az amúgy ezerszer hallott rocksémák, és akkor sem fulladnak unalomba a dalok, ha éppen nem a trió énektémáit toleráló lábbal keltünk fel. Komoly jelentősége van annak is, hogy az Opposites esetében egy laza koncepcióra épülő lemezről beszélhetünk. Úgy tűnhet, hogy esküdt ellensége vagyok a hetven perc feletti dalgyűjteményeknek, és ezt a magatartást még dupla konceptalbumok se tudják megszelídíteni, ahol ugye elkerülhetetlen a roppant hossz, de nem lehet mit tenni, ha ilyen lemezeknél fordul elő leggyakrabban, hogy csak az utolsó hangok lecsengésére riad fel az ember békés szendergéséből. Pedig több kedvencem is kikerült ultrahosszú és tematikus lemezek közül (pl. Metropolis Pt. 2, In Absentia, de akár a tavalyi BTBAM albumot is említhetném,vagy hogy duplalemezt is mondjak, Six Degrees of Inner Turbulence), most pedig meglepő módon a konceptalbumok globális Mekkájának tekinthető progresszív rock/metal színtéren kívülről érkezett ez a szinte hibátlan példány. Bár az Opposites elég lazán kezeli saját témáját, és nincsen túlerőltetve a lemezek ellentétessége, de amit végül beleálmodtak (nem fogom lelőni a poént, hátha valaki szeretne maga rácsodálkozni), az épp elegendő pluszt és ezzel értelmet ad a koncepcióközpontú megközelítésnek.

Zeneileg általánosságban is különbözik a The Sand at the Core of Our Bones és a The Land at the End of Our Toes, előbbi ugyanis a slágeresebb, alternatív rockos arculatot képviseli, utóbbi pedig számszerűen is több matekos betétet és hangszerelésbeli érdekességet (lásd Spanish Radio) tartalmaz, de a különbségtétel azért elég nehézkes és erőltetett, hiszen az egész album legnagyobb slágere konkrétan a záró Picture a Knife Fight, és a dalszövegek sem támasztják alá egyértelműen Neilék korábbi állítását, miszerint az album első fele negatív, a második pedig pozitív érzelmi töltetű. Érdemes megjegyezni, hogy megjelent az album egylemezes verzióban is, melyről összesen hat dal hiányzik, ötvenöt percre redukálva a maratoni hosszúságú nagylemezt. A kevésbé időrabló változaton megtalálhatóak a legnagyobb slágerek (a The Sand’ első öt dala és a záró tétel), és a szinte musicalbe hajló  elemek időnkénti eluralkodása (pl. a hangulatában és hangszerelésében a The Smashing Pumpkins Mellon Collie’-ját idéző Biblical), viszont a matek-fizika szakos állatkodás legjobb pillanatai (Little Hospitals, Woo Woo) kimaradnak, úgyhogy azt mondanám, hogy aki a régebbi anyagokat szerette, vagy csak lázba hozzák a páratlan ütemek, az hallgassa meg a törölt dalokat is. Azt is érdemes megfontolni, hogy csak a teljes verzió fogható fel konceptalbumnak, úgyhogy akit meg a ravaszul összerakott lemezek töltenek el perverz örömmel, az is inkább a hosszabb utat válassza.

Az Opposites a zenekar pályafutását illetően arra is rávilágít, hogy szó sincs itt a gyökerek elfelejtéséről vagy túlzott kommercializálódásról: elég elővenni a szintén rendkívül dallamos és ragadós debütalbumot, hogy elkönyvelje magában az ember, hogy a Biffy’ mindig is hajlott a slágerírásra. A hosszúság, és ez ebből törvényszerűen következő üresjáratok kicsit zavaróak, de attól még ez a lemez kötelező, hiszen ahogy Ben Johnston dobos nyilatkozta, az Opposites tényleg azok közé a dupla albumok közé tartozik, melyeket élvezettel lehet végighallgatni. 9/10