Between the Buried and Me – The Parallax: Hypersleep Dialogues

„We wanted to get some music out quickly, and we wanted to keep our name out there” – mikor Tommy Rogers ezt nyilatkozta a Metalsucksnak, én annak ellenére kezdtem el félni, hogy a Between the Buried and Me talán a legjobb dolog, ami a progresszív metalzenében történt az elmúlt években. A Hypersleep Dialogues viszont nem meglepő módon minden félelmemet elölte kb. a nyitó Specular Reflection harmadik percében, mikor is a sci-fi/fantasy filmzenés felütés, és a „standard” BtBaM részek után megérkeztek a tiszta énekdallamok – természetesen Raleigh büszkeségei dallamos vokál nélkül is zseniális dolgokat tudnak lerakni, de jó hallani, hogy ilyen téren is egyre profibbak. Úgy általában érezni lehet egy folyamatos, lassú elmozdulást a dallamok felé, de ez persze nem húzza le a technikai szintet, viszont ők is tudják, hogy ebben a műfajban mindig érdemes új vizekre evezni, elvégre ma már a bokorból is tech-metal bandák ugranak elő. Az EP dalai már csak hosszúságukból eredően is érdekes kalandozásokat rejtenek, még talán az eddiginél is sűrűbb tempó-, téma-, és hangzásváltásokkal, nem is igazán dalok ezek, hanem albumszerű utazások, néhol olyan az egész (pl. Augment of Rebirth), mintha egy igencsak progresszív és sokszínű banda lemezéből hallgatnánk összefűzött, egyperces sample-eket az Amazonon. Ahogy a Great Misdirecten, úgy most is van, ahol kilóg a lóláb – ott a cabaret/cirkusz/Burton elemekkel estek át a ló túloldalára, most pedig az Augment of Rebirth hatodik-hetedik percénél van némi harmónikás-táncikálós rész, amit akár kellemes fellélegzésként is felfoghatunk, de ahhoz túl vicces akar lenni. Ezt leszámítva egy hibátlan, töménységével rengeteg újrahallgatásra sarkalló EP-t kapunk, és mivel kellően hamar kikerültek a Victory gonosz kezei közül, így a jövőben is bízhatunk abban, hogy nem ejtik el a metal zászlaját (hogy én ennek a leírására mióta vártam, azt ti el nem tudjátok képzelni). 9/10 (Jávorkúti Ádám)

Amikor egy zenekar megalkot egy nagyon kiemelkedő albumot, az egyszerre áldás és átok. Áldás, mert beírja magát a klasszikusok közé, átok viszont, mert onnantól kezdve mindig ahhoz mérjük őket. Jó példa erre a The Dillinger Escape Plan debütalbuma, vagy Jacob Bannon kis csapatának Jane Doe-ja. Két éve ezen zenész urak is kértek egy helyet a nagyok közé, a Great Misidirecttel, mellyel sikerült a mércét valahol a tejút rendszeren kívülre lőni, és bár a Parallax a kijelölt úton halad tovább, nem sikerült azt elérni, de azért megközelíteni igen. A három dalos kislemez fél órás játékideje alatt mindent felmutat, ami miatt szeretjük őket: zsúfolt (ám élvezetes) témahalmozás, folyamatos dinamikai változások, hangulat ingadozások, epikus szólók, Tommy gyönyörű hangja (mely most néha olyan nyugalmat áraszt, hogy az embert elönti a jóérzés), és még sorolhatnám. Ám ezek ellenére, ha csak egy hajszállal is de elmarad a mesterműtől. Félreértés ne essék, ez még mindig az „OMG, hogy lehet ilyen jó zenét írni?” kategória, de magukhoz mérten nézve 2009-ben nagyobbat alkottak. Zseniálisak ezen dalok is, tele ötlettel, viszont valahogy összességében az egész nem üt akkorát, mint az előző. Ettől független, bár egész pályafutásuk alatt kimagasló teljesítményt nyújtottak, és speciel nálam az első lemezen kívül kívül minden albumuk gyakran előkerül, úgy érzem az utóbbi években van leginkább a csúcson a zenekar. Ha így folytatják, nagyon nagy esély van arra, hogy 30 év múlva azon kapjuk magunkat, hogy az utódaink kinevetnek, mert még mindig rendszeresen Between The Buried and Me-t hallgatunk. 8.5/10 (Lossos Gábor)

Ugyan a The Great Misdirect dalcsokrát és kiforrottságát bizonyos szempontból méltán tekinthetnénk a beteljesedés csúcsának is, nyilvánvaló, hogy a Between The Buried And Me nem az a banda, amelyik hajlandó lenne elkényelmesedni, és önmagát panelezni. Ez pedig fel sem merül a Hypersleep Dialogues dalainak hallatán, hiszen az EP egyszerre mutat irányt és kanyarodik vissza a legutóbbi nagylemez előzményéhez. Ezt a kettősséget főként úgy érdemes elképzelni, hogy a komplex és sokrétű dalszerkezetek egyfelől tovább tudták gondolni a ’Misdirect pattonizált eszközhasználatát, és szempontként kezelték, hogy kevesebb műfaji kikacsintással is lehet többet adni a jól koncentráltság címszava alatt, másfelől azonban kétségtelen, hogy a kiadvány három szerzeménye –talán épp az idő rövidsége miatt? – jóval töményebb összhatást gyakorol hallgatójára. Valahogy épp olyat, mint a Colors esetében, legalábbis rajtam ismét az a tömzsi, kissé nehézkes, ám édes teherként megnyugvó érzés lett úrrá egy-egy téma hallatán, mint amik a 2007-es nagylemez hallgatása során szoktak elhatalmasodni rajtam. A különbség csupán annyi, hogy amíg ott a rétegzettség igazán a dalokon belülről hatott ki a lemez egészére, jelen esetben azzal kell szembenéznünk, hogy karakterénél fogva minden tétel mást képvisel. A nyitó Specular Reflection proggie-pörgetései és zaklatott death/thrash-pumpálásai kétségkívül a Colors vehemenciáját idézik fel, ám ezt feloldják a lebegős énekdallamok, valamint a szintetizátoros közbeékelések, hogy az időnként megjelenő, kétségkívül gilesi ihletésű pop-intermezzókról meg ne feledkezzünk. Az Augment of Rebirth akaratlanul is sikerrel hasznosítja újra egy dream theateri kibontásból az X-Men klasszikus betétdalának redukált dallamívét (engem legalábbis arra emlékeztet), és itt válnak leginkább tetten érhetővé a ’Misdirect cabaret-imitációi: mindez úgy, hogy a tétel következetes építkezése és rendszerezett visszautalásai zárt egységet hoznak létre. A záró Lunar Wilderness pedig minden gyengédségével és erre kontrázó erőteljességével is kétségkívül a BTBAM legszebb pillanatainak egyike, ennél a pontnál pedig már tényleg nem lehet elmondani a már meglévő közhelyeknél többet. Szám szerint két adalékmondatról lenne szó: 1.) A Between The Buried And Me képtelen hibázni. 2.) A Between The Buried And Me nélkül nem tudnék hinni abban, hogy a metalban még egyszer érkezhet egy újfent minőségi, ám minden korábbi panelnél jóval nyitottabb és képzettebb hullám. 8/10. (Bali Dávid)

Önmagában az a tény, hogy a Between The Buried And Me tavalyi – nemrég Dávid által is méltatott – nagylemeze gyakorlatilag több, mint egy éven át folyamatos vendég volt a zenelejátszómon; több, mint egy éven át gyakorlatilag nem volt olyan nap, amikor legalább a lemez töredékét ne hallgattam volna meg. Na, az nálam már önmagában a 10/10-es kategória, így nem meglepő, ha azt állítom számomra bizony a Hypersleep Dialogues volt az év (egyik) legjobban várt kiadványa. Csalódásról pedig szó sincs, de tény azt se tudnám elképzelni, hogy valakiben egyáltalán valaha meginog a srácok profizmusába vetett bizalom, így jómagam is inkább arra voltam kíváncsi egy ilyen csúcsalkotás után merre tovább? Mi a következő lépés? A Great Misdirecten megindult dallamosodási folyamat tovább fokozódott, amiben nyilván sokat számított, hogy Tommy dallam-központú szólóalbuma, a Pulse is megjelent, illetve ezzel párhuzamosan – az EP hallgatása közben – az első gondoltam az volt, hogy Mr. Giles és talán a többiek új múzsája is biztosan Steven Wilson lett és tőle is elsősorban a Porcupine Tree. A legtöbb újnak ható ötlet és megoldás gyakorlatilag egy az egyben idézi a Deadwing és a ’Blank Planet-éra hangulatát és témáit. Az instrumentális szekció pedig egy folyamatos x=y függvény módjára rendre fejlődik, ami nem feltétlen csak a változatos ritmusképletekben és az ámulatba ejtő gitártémákban mutatkozik meg, hanem elsősorban a srácok dalszerzői képességében. Ők azok, akik képesek tíz perc felett is izgalmas és egy egységes íven megvalósuló, koherens képet mutató ötlettengert valósággá változtatni. Ritka az ilyen képesség, mert a legtöbb mai zenekar hiába termékeny képtelen az egységes dalok megteremtésére, bár ténykérdés, hogy ez sokszor még három perc alatt is problémát okoz, de pont ezért van itt nekünk a Between’. Az a Between’, akik szeptember 12-én headliner (!) bulit adnak Bécsben az Animals As Leaders társagában. Hogy ezt bűn lenne-e kihagyni? Nálad ez kérdés?  9/10 (Buzás Krisztián)