Between The Buried And Me – The Great Misdirect

Az alábbi mondat – melynek belátom, tényleg visszavonhatatlan súlya van – abban az értelemben ölthet teljes formát, hogy a Colors révén kísérleti röppályára állított hangvételbeli arányeltolások ezúttal teljes díszükben, egyben minden korábbinál gondosabban komponált változatosságban díszelegtek. Így ha nem is találkoztunk blues, country, netán egyéb epizódértékű díszítőelemekkel, attól még a szó szoros értelmében vett progresszivitás (mely a műfajt King Crimsontól Cynicen át a Dream Theaterig feleleveníti) minden korábbinál magasabb hatásfokon jelent meg a ’Buried markáns egyvelegében, olykor kiegészülve jazzes intermezzókkal, Hammond-orgonával kísért hard rock-témázgatásokkal, mediterrán ütemekkel, grunge lazulásokkal, netán Mr. Bungle-t idéző, baljós cirkuszi hangulattal, amiről az új EP alapján már tudjuk is, hogy egy új ösvény felerősödését vetítette előre, hiszen ez a játékosság egyre nagyobb térrészt szakított ki az egyes dalszerkezetekben. A lemez egységes hangvételét a bivalyerős megszólalás mellett az a két paraméter is felerősítette, hogy a hat szerzeményt közel egyórás játékidőbe sűrítő produktum tételei a linearitás szabályszerűségei alapján egymásból következtek, továbbá meg kell említeni, hogy a változatosságnak igen jót tett, hogy a billentyűs/énekes Tommy Rogers minden korábbinál több énekdallamot állított csatasorba, ami egyes helyeken mintegy megelőlegezte az idén megjelent Pulse tisztaságát is. Szerencsére már a nyitó Mirrors háromperces terjedelme is előrevetítette mindazt a hangulati sokszínűséget, amit a lemez teljes egészéből sugároz: törékeny és érzéki jazzes témák váltakoznak Cynic-rokon dallamokkal, melyből ki is nőhette magát a tényleges alaphangot megadó Obsfucation közel tízperces hossza, amiben a neoklasszikus témázgatások és a komplex death/thrash metal elemek mellett fülbemászó refrének, és egy éteri gitárszóló is jelezte a sajátos komponálás karakterének felerősödését. A Disease, Injury, Madness szélsőséges felépítésében a Cynic hagyománya – ami a szívmelengető ének-, és gitárdallamokban nyert megformálást – mellett az európai technikás death metal szerepe is nagyobb lett a korábban említett hard rockos betét mellett, míg a ’Fossil Genera beteljesítette azt a baljós, cirkuszi cabaret-hangvételt – hála a gyermeteg, groteszk fődallamnak -, melynek elsőbb nyomai már a ’Disease-ben is kibontakozni látszottak. Az öt és félperces Desert Of Song egy akusztikus tétel, mely country és grunge-elemeket is csatasorba állított a leülepedésre egyszerűen képtelen dalcsokor további szinten tartása érdekében. A záró, közel 18 perces Swim To The Moonban pedig nem csupán egy hangsúly-értékű befejeződés fültanúi lehettünk, hanem egy bizonyításának annak, hogy a ’Buried tényleg ekkorra forrt ki igazán. A dalban hőseink minden eddig kitapasztalt eszközüket sikerrel alkalmazták: a hangulati-, és hangzásbeli változatosság; a magas szintű technikai képzettség – mely sosem súrolja az öncélúság baljós határmezsgyéjét – és zsigeri, puritán groove-ok; a gyönyörködtetés és dühítés által képviselt szélsőségek hibátlan összeegyeztetésével szembesülhettünk, mely méltó lezárását képezi egy olyan albumnak, amit még ma is büszkén, hiányérzet nélkül vehetünk le a polcról.

Valójában a The Great Misdirect mindent olyan visszahúzó gyengeségre képes volt orvossággal szolgálni, amit a Colors kapcsán kiemeltem, és ez az érzés azóta is megvan bennem. A Between The Buried And Me hatodik nagylemeze valóban vízválasztó volt, hiszen nem csupán beteljesítette az egykor progresszív metalcore-bandaként indult zenekar hangzását és arculatát, hanem a továbbiakban olyan egyéb kibontakozásokra adott lehetőséget, aminek köszönhetően a BTBAM neve 2011-re már valóban egyet jelenthet az igényes metalhangzás új uralkodójával. Legalábbis a mi generációnk számára bizonyosan.

10/9.