Being As An Ocean – Dear G-d

Néhány évvel ezelőtt még felkapta az ember a fejét, ha egy emocore-banda jött vele szembe, hiszen benne volt a remény, hogy nem egy újabb, metalcore-hatásokkal díszített trendparádéval fogja szembe találni magát. Mára viszont elértük azt a szintet, hogy aki teheti, az menekül a Rise Records nevével fémjelzett csodagyerekektől, akik olyan bandák elől veszik el a lehetőséget és a hírnevet, mint mondjuk a Being As An Ocean, akik bőven a színtér átlagminősége felett teljesítenek, emellett pedig ott van bennük az – egyelőre kiaknázatlannak tűnő – lehetőség, hogy valami egyedit csináljanak.

Olyan lemez ez, amit nagyon akar szeretni az ember, talán az első pillanatokban úgy is érzi, hogy új kedvencet talált, aztán hallgatásról hallgatásra egyre kevésbé tűnik izgalmasnak az ötlet, amin elindultak. Pedig szétfeszíti az érzelem a több mint 50 perces albumot: a jócskán negatív alaphangú, mégis keresztényi reménnyel átitatott szövegek és egysorosok hamar beleivódnak az emberbe és könnyeket csalnak a szemekbe. Az érzelmi hullámvasúthoz Joel Quartuccio remegő beszédhangja és szenvedélyes ordítása is rátesz egy lapáttal, ami ugyan nem egyedi, hiszen a La Dispute vagy a mewithoutYou már tökélyre fejlesztette ezt a képességet, de mindenképp értékelendő. Zenei támaszként a keményebb részeknél kicsit tompa hangzású torzított emocore-os gitártémák szolgálnak, illetve a lemezt uraló lassú részeknél post-rock és screamo hatásokat építettek be, ami eleinte egész hatásosnak tűnik, ám a kissé szélsőséges témákat sajnos nem tudják úgy összefűzni, hogy ne maradjon az embernek hiányérzete. Az átmenetek nélküli váltások sokszor tűnnek indokolatlannak és sokszor túlhúznak olyan részeket, amelyekben nem sok potenciál van. Emiatt is válik unalmassá a végére a Dear G-d, hiszen a 11 perces post-rock aláfestésű Gandhi-idézet az album közepén úgy szeli ketté az egységet, hogy el is veszi az ember kedvét a továbbhallgatástól.

Ettől persze nem lesz sokkal kevesebb a Dear G-d, hiszen majdnem sikerült összehozniuk az év egyik nagy meglepetését, azonban a dalírói vénát még egy kicsit fejleszteni kell, és azt a kicsike dallamos éneket is gyorsan elfelejteni, amit ráerőszakoltak a lemezre, mert az egyelőre nem  megy nekik. Mindettől függetlenül kiváló hallgatnivaló téli éjszakákon ez a kicsit borongós, kicsit depresszív, de mégis reménykeltő alkotás, amely zenei sokszínűségével az idei év egyik legígéretesebb bemutatkozása. 7,5/10