Behold The Arctopus – Horrorscension

Mégis sokan vannak, akiket ez a fajta technikázás és végtelenül komplex felépítés nem tud megérinteni. Éppen ezért nem ritka, ha egyesek kifejezetten ellenszenves viselkedést tanúsítanak, ha a csapatra terelődik a szó. Ezt a jelenséget a legtermészetesebb formájában tapasztalhatjuk meg a Youtube felületét böngészve, ahol minden videó alatt ádáz harcot vívnak egymással a rajongók, és az ezt a fajta zenét a szemét legkülönfélébb szinonimáival megillető ellenzékiek. Arról semmi kétség tehát; szükséges valamennyi nyitottság, hogy megbarátkozzon az ember Behold The Arctopus szerzeményeivel. Természetesen oldalunk sokat megélt olvasói csak legyintenek az eddig leírtakat olvasva, de mégis érdemesnek tartottam leszögezni mennyi múlik a hallgató hozzáállásán.

Ez alkalommal sem a tömegek megszólítása volt a banda fő célja, így a témahalmaz kibogozásához és megismeréséhez nem kevés energiára és odafigyelésre van szükség. Az elvadult és első hallásra hihetetlennek tűnő ötleteknek tehát most sem szabtak határt, de ezeket sikerült összeszedett és jól megszerkesztett szerzeményekké komponálni – ez valószínűleg annak köszönhető, hogy az elmúlt két évet az album írásával töltötték. Összesen hat szám gondoskodik a megfelelő lelkiállapotba kerülésről – ezek együttesen alulról súrolják a félórás határt, de egy ilyen összetett lemez esetében nem igazán probléma, sikeresen kiküszöbölték ezáltal a monotonitás egyik tényezőjét. Változatos ritmusokban, fájdalmasan összetett futamokban ezúttal sincs hiány, továbbra is a disszonáns hangzatok és nyakatekert szólók uralkodnak, de meglehetősen sok kevésbé fogós téma is felfért a korongra, amik igazán nem tesznek hozzá annak a nagyságához. Bármennyire is változatos az összkép, néhol olyan érzésünk lehet jellegtelen riffekek kötnek össze maradandóbb pillanatokat. Meglehetősen ritkán ugyan, de egyszer-egyszer dallamosabb hangvételű részletekbe is belebotolhatunk a hallgatás során. Colin Marston ezúttal is Warr-gitárján hozza a tőle megszokott riffeket, de érződnek az egyéb projectjeiből származó hatások is – főként a Krallice sötét hangulatú gitártémáira emlékeztet olykor egy-egy részlet. A zenészek hangszeres tudását ugyan sokan megpróbálják kétségbe vonni, a rendszertelen káosz mélyén lévő technikás témák hihetetlen pontosságot és gyorsaságot kívánnak, ezt pedig a trió minden tagja maximálisan hozza.  A hangzás letisztult, de mégsem kelti laboratóriumi termék hatását, mint ahogy azt sok mai lemez esetében tapasztalhatjuk. Az egyetlen lényeges változás az, hogy immár Charlie Zeleny helyett Weasel Walter ül a dobok mögött.

Az első néhány nekifutásra ugyanolyan befogadhatatlannak tűnő lemez lett a Horrorscension is, mint amilyenek az előző kiadványaik voltak, de ha ráérez az ember rengeteg felfedeznivalót rejt magában. Ez alkalommal nem olcsó marketingfogás az összetettség és a befogadhatatlanság említése, minden egyes percével meg kell küzdeni ahhoz, hogy kellőképpen a szívünkhöz nőjön. Ugyan nem ez lett az eddigi legjobb alkotásuk, megint hozták a kötelező szintet – erre viszont teljességgel felesleges bármiféle pontszámot aggatnunk. Lehet őket gyűlölni, lehet őket szeretni, de ettől még  a lényeg nem változik: a Behold The Arctopus továbbra is azt csinálja, amihez elborult elméjű tagjaik a legjobban értenek.