Behemoth – The Satanist

Mert hogy a Behemoth a korai anyagaikat leszámítva, amik leginkább az északi black metal jegyében fogantak, igyekszik mindkét zsánerből meríteni. A mai napig egyik legnépszerűbb művüknek számító 2002-es Zos Kia Cultus óta a mérleg nyelve egyértelműen death metal fele billent, de teljesen sosem vesztek ki a black metalos elemek a muzsikájukból, legalábbis a szövegek, illetve látványvilág továbbra is kapcsolódnak a zordon műfaj kötelezően sátánista világképéhez. Ezzel elérkezett a cikk ahhoz a ponthoz, ahol rengeteget lehetne beszélni arról, hogy valójában mennyire trve vagy nem trve, amit Nergal csinál, és hogy mennyiben lehet hiteles az, ami ilyen fokú direktséggel közelít meg egy mélyebb, összetettebb kérdéskört. Vagy akár arról, hogy egy alapjában véve pop zenével foglalkozó, egyértelműen a tömegek számára szánt, szemfényvesztésnek is felcímkézhető tehetségkutató műsor zsűritagjaként vajon mennyiben képes képviselni az amúgy zászlajára tűzött sátánizmust. Mégsem kíván jelen írás lemenni bulvárba, sem a konyhafilozófiának teret adni, így nem a fenti témák valamelyikéről, vagy Nergal betegségéről fog szólni, hanem arról, amiről – provokatív (vagy annak szánt) cím ide vagy oda – a tizedik stúdiókorong maga is szól: a zenéről.

A Behemoth sosem volt egy különösen előremutató csapat, inkább csak elvégezték a jóféle iparos munkát, viszont tették mindezt egy viszonylag magas és szinte minden tekintetben egyenletes szinten. Az egyre profibban megszólaló produktumok után nem meglepő, hogy tizedszerre is sikerült egy erőteljes, brutális és mégis tiszta hangzást kieszközölni. Viszont ezúttal nem törekedtek a klinikai tisztaságra, ami egy időben tendencia volt náluk (is). Koszosabban, black metal közelibben szólal meg ezúttal a banda, némiképp a kései Emperor és a Deathspell Omega sötéten kavargó világához hasonlatosan, és ezt a soundot egy vérbeli profi, Matt Hyde (Slayer, Monster Magnet, Hatebreed stb.) segítségével állítottak elő. Zeneileg folytatódik az  Evangelionon megkezdett, gyökerekhez történő visszakanyarodás, tehát megfigyelhető a black metal ismételt előtérbe kerülése, bár a death metal alapok továbbra is markánsan jelen vannak. Ugyanakkor mind a riffelés, mind a dobmunka képes szintetizálni a két műfaj eszköztárát: az örvénylő blastolásokat megtörik az old school megközelítésű részek, ahogy a riffek közt is rendre előbukkannak a skandináv hatásokat mutató, gonoszabb hangzású  témák. Legjobb példa erre a Ben Sahar, amihez hasonló hangulatú szerzemények az Immortal halhatatlan klasszikusán, az At the Heart of Winteren hallhatók. Színesítő elemként a gitárokon túl más hangszerek, mint különféle fúvósok vagy épp cselló is előkerül, de így is messze van a végeredmény a szimfonikus-bombasztikus társak (például a Septic Flesh) megszólalásától. A jól eltalált hangzás és műfaji szintézisen felül az is a The Satanist mellett szól, hogy a szerzemények változatosak, karakteresek. Szépen keretezi a lemezt a Blow Your Trumpets Gabriel és az O Father O Satan O Sun! kettős, mivel mindegyik méltóságteljesen, lassan építkező, hangulatosabb tétel. Közte megtalálható egészen pusztító aprítás (Amen) épp úgy, mint a már korábban is emlegetett, skandináv black metal közeli darab. Ha pedig az album abszolút „slágerét” kéne megnevezni, az egyrészt az Ora Pro Nobis Lucifer lenne, másrészt pedig a címadó. Előbbi lendületességével, meglepően dallamos riffjével hódít, míg az utóbbi a menetelős, Dimmu Borgir rokon alaptémájával és a vége felé előbb szólóban, majd blastolásban kicsúcsosodó gyilkos részével talál telibe.

Akármerről is közelít a hallgató a tizedik Behemoth nagylemez felé, mindenképp óvatosan tegye, mert önmagukhoz mérten egy nehezebben befogadható alkotást készítettek ezúttal. Ezzel együtt a változatossága és a profizmusa miatt nem túlzás azt állítani, hogy 2014 egyik kulcsfontosságú extrém metal alkotása érkezett meg a The Satanist képében. 8/10