Before Their Eyes – Redemption

Mert ha rosszindulatú lennék, azt mondanám, a legkevésbé se értem, mi motiválta Nick Moore-ékat, amikor stúdióba vonultak, hogy felvegyék legújabb nagylemezüket (bizony, a Redemption már a negyedik albuma a csapatnak). Azt is mondhatnám, hogy mit is várunk egy olyan bandától, akiknél két dal címéből összerakható az angolszász világ talán legborzasztóbb szóvicce (erről és erről a számról van szó). De mindez igazságtalan lenne: a rettentő unalmas risecore szörnyszülött The Dawn of my Death után a remény szikrái látszottak pislákolni, annak ellenére, hogy a soron következő, 2010-es Untouched egy egészen elfuserált hibrid. Teljesen ad hoc módon, blokkosítva kerültek rá felesleges risecore dalok és egészen meglepő, a maszterelést követően haladéktalanul alsó-középkategóriás amcsi sorozatoknak eladható „Dawson’s Creek rock” számok (a lemez 50%-a olyan, mintha valaki erőszakkal Metallicát hallgattatott volna az Augustana legénységével), utóbbiakat én személy szerint a napsütés intenzitásától függően érzem tök középszerűnek vagy egész pofásnak. Sajnos a Rise Records-ot maga mögött hagyó (az, hogy kirúgták őket, vagy maguktól mentek, talán nem is lényeges) banda nem tudta hova fejleszteni a fent említett, kétségkívül újszerű lemezstruktúrát, aminek valószínűleg az a magyarázata, hogy hiányzik a jó dalszerző, aki élvezhető formába tudná önteni a zenekart ért, eléggé különböző hatásokat. A legújabb korong sokkal egységesebb elődjénél, egy-két keményebb, a risecore hagyatékot bátrabban használó szerzeménytől eltekintve ez bizony bedurvított rádiórock. Mondhatnánk, hogy hasonló a recept, mint a Sent By Ravens esetén, de ami a Tooth & Nail sztárjainak megy, az ezeknek a srácoknak nem igazán. Az altrock körökben kötelező slágermennyiséget még alulról sem nyaldossák, egyedül a záró Alive ragad szinte egyből, és nem is nevezhető rossz nótának, bár kicsit olyan, mintha Moore egy, a próbateremben hagyott Yellowcard dalt halászott volna elő a kukából. A vokáloknál tud leginkább a „türelmetlenebb legyintéssel elintézhető” kategóriába átcsúszni a lemez, persze ez nagyon ingerküszöb kérdése, engem nem készített ki az, ahogy Moore elég jellegtelen hangszínét kipolírozták, de a tiszta énekkel egyébként is hadilábon állók sürgősen felejtsék el a bandát. A jólfésült hangzást leginkább a parasztnak szánt riffek sínylik meg, viszont egészen üdítő, hogy visszaadták kicsit a breakdown erejét azzal, hogy számonként csak egyet használnak belőle. Összességében persze csalódás a lemez, jobban mondva a pozitív csalódás ismételt elmaradása. Úgyhogy marad a naiv reménykedés, hogy egyszer végre egy hozzáértő szaki veszi át a panelprogram irányítását.

4/10