Befelé forduló méregtövisek – Jinjer: Wallflowers

Mindig is érdeklődéssel figyeltem az ukrán Jinjer munkásságát, a kezdeti szárnybontogatásaiktól fogva addig, hogy rövid időn belül becsapódtak a globális metal-élbolyba. Ugyanakkor ez a figyelem főként a zenekart körülvevő hype-ra korlátozódott inkább. Noha tisztában vagyok az albumaikkal, egyszer-kétszer meg is hallgattam kivétel nélkül mindet, de mélyreható benyomást egyik se gyakorolt rám: mondhatjuk, hogy bármilyen erősen próbálkozok, egy momentumot se tudok felidézni valamennyiről. Az sokkal jobban lekötött, hogy mi lehet a banda sikerének titka, és próbáltam nem az a keserű szájízű fotel-elitista lenni, aki rásüti, hogy “hát a csaj miatt”, de valahol egyet is értettem ezzel. Mert sajnos a világ így működik, játszhatjuk az álszentet az OnlyFansen vetkőző influenszerek és a művészetet az egyre több minden megmutatásával háttérbe szorító előadók közt, de az az igazság, hogy az emberi test piszok könnyen kiárusítható. Félreértés ne essék, távol álljon tőlem, hogy sajnáljam tőlük a hírnevet, vagy azt állítsam, hogy a dekoratív énekesnőn próbálnak felkapaszkodni. Marketing alapismereteken hallottam egyszer egy példát, miszerint sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy egy csokit a pénztár mellőli kihelyezésről visznek el, mintsem magáról a csokisorról. Na, a Jinjer nagyjából ez a kassza melletti csoki, amire csak azért figyelsz fel, mert épp nincs más, amivel foglalkoznál várakozás közben. Lássuk hát, hogy az ukránok negyedik nagylemeze, a Wallflowers rejt-e a csomagolásában nyerő kódot, vagy csak azért sózták ránk, mert hamarosan lejár a szavatossági ideje.

A legtöbb (metal) zenekar életében eljön az a pont, amikor megírja a maga “dühös” lemezét. A Slipknotnak ott volt az Iowa, a Converge-nek a Jane Doe, a Slayernek a Reign in Blood, a Jinjernek pedig a Wallflowers. Ezt többek közt az eredményezte, hogy Tatianáékat is dalírás közben temette maga alá a világjárvány, ez pedig hagyott időt nekik elgondolkodni a jelenen, a jövőn és legfőképp a múlton. A csapat úgy jellemezte az albumot, hogy ettől a lemeztől ne reméljünk vigaszt, ne várjunk tőle hiú ábrándokat egy szebb jövőről, ez a lemez pont olyan, mint amilyen a minket körülvevő világ: pusztulást hoz. Ehhez Tati múltjának sebeit felszakító szövegei is jócskán hozzájárultak, noha zeneileg nehéz megmondani, hol leledzik a keserűség, lévén, hogy egy alapvetően progresszív metal zenekarról beszélünk, különböző, egyáltalán nem metal elemekkel teletűzdelt munkássággal, de aki kicsit a sorok közé lát, az könnyen ráeszmél, hogy van itt fájdalom dögivel. Emellett ahhoz képest, hogy fél év alatt fel is vették a lemezt, igazából úgy durran a cucc, ahogy illik, Max Morton, aki minden feladatot magára vállalt hangzás terén, tényleg megérdemli a tapsot. Ezt mindjárt a nyitó Call Me a Symbolban tapasztalhatjuk, ami úgy rúgja ránk az ajtót, mintha nem lenne holnap. A dal feléig meg se mondanánk, hogy ez egy Jinjer-nóta és nem egy habzó szájú Meshuggah-aprítás. Remek nyitány, erre pedig csak ráerősít a következő Colossus a nevéhez méltóan földbedöngölő mázsás groove-jaival, szélsebes vágtájával és elképesztő dallamaival.

A Vortex nyújt először egy kis megnyugvást a maga progosabb témázgatásával, egészen másfél percig, ahol ismét elszakad a húr, Tatiana pedig úgy játszik az orgánumával, mint egy kölyökmacska a gombolyaggal. Az album eddigre már kimutatja nagyjából az eszközkészletét: az ukránok olyan zenekarok legékesebb motívumait alkalmazzák magabiztosan, mint a Meshuggah, a Gojira, a Lamb of God, a Tool vagy épp a vaskos The Dillinger Escape Plan-hatás a Copycat című számban. Ez pedig egy olyan repertoár, amit nehéz figyelmen kívül hagyni. Ebből következvén – csak hogy ne folyton az énekesnő kapja az összes reflektorfényt – külön kiemelném a mesteri hangszeres szekciót is, azon belül is Eugene Abdukhanov bőgős játékát, aki az öthúrosával olyan hatásokat tud generálni, amire az ember tényleg csak elismerően tud csettinteni. Természetesen mint minden éremnek ennek is van másik oldala, ez esetben árnyoldala, a lemezen akad azért gyenge pillanat is, ilyen például a feleslegesen túlnyújtott Pearls and Swine vagy a döcögős, kissé összeszedetlen As I Boil Ice. De mindezen baklövések megbocsáthatóak az albumot záró Mediator, annak is főként a második fele miatt. Annyi biztos, hogy a háromnegyed órán keresztül táplált méregvulkán itt tör ki teljes erejével, ezzel egy nagy keretes szerkezetbe foglalva az albumot súlyosság szempontjából.

A Wallflowers egy JÓ lemez, így nagy betűkkel. Nem tökéletes, nem kiváló és nem is korszakalkotó, de remekül visszaadja azt, hogy miért tart ott ez a zenekar, ahol. Persze lesznek olyan rajongók, akiknek ez kívül esik a komfortzónáján, lesznek rosszmájúak, akik továbbra is Tatiana bájaira sulykolják majd a zenekar összes kreditjét (miközben a saját kis simp-oltárjuk homályában élvezkednek) és lesznek, akiket majd pont ez a kiadvány vonz be a csapat munkásságába. Nem mondom, hogy megvilágosodtam volna velük kapcsolatban, viszont azt mindenképp elkönyveltem, hogy itt van négy nagyon tehetséges ember, akik időről-időre nagyon szórakoztató dolgokat raknak össze és akik mögött egy olyan marketinggépezet és hater-tábor áll, akik még a csillagoknál is magasabbra képesek nyomni a formációt. Szerintem bárki, aki éli a metal bármelyik válfaját, nyugodtan tegyen a lemezzel egy próbát, lehet nem ez lesz a kedvenc ízvilága, de ez egy olyan csoki, amiért akár megéri visszafordulni a kasszától is. 8/10