Becoming The Archetype – Terminate Damnation

Ha egy zenekar a Becoming The Archetype névre hallgat, annak nomen est omen a Solid State-nél van a helye (A Megváltás eljövetele), valószínüleg mindenki tudja a saját értékrendjében rangsorolni őket. De ne ítéljünk elhamarkodottan! Eddigi tapasztalataink alapján a Solid State olyan zenekarokat helyezett a középpontba, akiknél a tartalom és a zenei megformálás is pont annyira volt populáris, amennyire csak egy bizonyos réteget céloznak meg vele. A BTA legénységére az első megfogalmazás helytálló, a másodikkal azonban akad kivetnivaló… Mint azt már kiemeltem, a promóciós szöveg is úgy hirdeti őket, hogy az Unearth találkozik az Opeth-tel; ha valaki megkérdezi tőlem, én is ezt mondom erre a zenére, pedig nem mindig volt ez így. A 2002-es The Remnant című debütalbum még nyugodtan death metal címkét kaphatott, egyetlen hibája a hangzásban rejlett. De mit várjon az ember egy hálószobakiadótól?! A The Remnant nem volt egy elveszett próbálkozás, ezt mi sem igazolhatná jobban, hogy a 2005-ös Termination Damnation lemez lényegesen nagyobb promóciót tudhat a háta mögött napjainkig. Terminate Damnation. Már a cím is  elénk vetíti azt a hangorkánt, amivel itt találkozunk közel egy óra játékidőben. A kárhozat és a feloldozás közötti törékeny összetartás és széthúzás visszaköszön a lemez minden egyes pontjában, a szélsőséges hangulatok pedig egyensúlyozzák egymást még egy-egy dalon belül is… Így nyugodtan mondható, hogy a sok/két-oldalúság miatt nehéz emészteni… Ez elsőre igaz is, én 4 hónap távlatából mertem arra vetemedni, hogy írjak is róla. Az a korong egyik legnagyobb erénye, hogy a srácok megtanultak következetesen témázgatni. Képesek voltak olyan sorrendben elhelyezni hangról-hangra a dallamaikat, hogy az egy bezárt tökéletes egységet alkosson. Több tételben találkozhatunk Death-re emlékeztető gitártémákkal, de nem koppintással, „pusztán” a Schuldiner által kitaposott tématranszformációkkal a gitárdallamok terén. És mivel minden következetes, egy idő után (olyan 20 perc elteltével, a 40. hallgatás után, hehe) már kiszámíthatóvá válik, és néhány hallgatónak talán megunhatóvá is. Na de abbahagyom a szuperlatívuszokat, lássuk inkább az albumot!

A hátborzongató bevezetés, a March Of The Dead egy templomi orgonára épül, később militáris hangulatot árasztó dobok kíséretével… Súlyosabb indítást nem tudnék elképzelni, tökéletes hangulatfokozónak bizonyul. Innen robban be az Into Oblivion, ami felvillantja azokat a sajátosságokat, amikkel még találkozhatunk a későbbiek során. Blastbeat darálások, egymásra építkező gitártémák, metalcore leállások (talán ez az album legnagyobb gyengéje; a kiszámítható sematikus szaggatások kicsit untatják a hallgatót, de aztán kénytelen lesz azonosulni vele, vagy sutba vágja a lemezt), agresszív, acsarkodó vokálok, és egy váratlan (és gyönyörű) akusztikus leállás… Ez a dal (is) elég lenne egy kezdő zenekar bemutatkozó kislemezére, annyi minden történik benne, és talán az ember el is veszti elsőre a fonalat… Azonban a dallamok és a szívmelengetően professzionális témázgatások kapaszkodót adnak. A One Man Parade egy egyszerűbb dallamra épül, amiből a későbbiekben több téma bontakozik ki; a rétegzett melódiaorkán, ami az arcodba csap, és ennek hátszelet biztosítanak mind Brent Duckett komplex dobtémái és izgalmas váltásai, mind Jason Wisdom basszustémái és gurgulázó ordítós témái. Jason nem hörög, inkább mélyrőljövően ordít, többször eszembe jutatta hangszíne az Arch Enemy volt énekesét, Johan Liiva-t. Ezt követi az album kétségtelen csúcspontja, az Elegy. Az Elegy szar szóviccel élve elegye annak, amit elvárunk egy BTA-s durvulástól, megfűszerezve az elvárt komplex, kísérletezős gitármelódiákkal (part one: Deception), valamint egy másik összetevővel, amiben érvényesülhet a nagybetűs aura (part two and three: Lament and Triumph). A dal közepében elhallgat minden, és csak egy zongoraszóló szolgáltat élvezetet a hallgató számára több percig; csúnya hasonlattal élve nekem erről Liszt Ferenc öregkori zongoradarabjai jutottak az eszembe, tehát: kevés hangjegyből építkező, nem polifonikus szóló, melyben a fődallam transzformálódik. Ám ez amellett, hogy elkápráztat minden laikust, a dal végére visszatör a szám elejéről ismerős riff… 11 perc unalommentes örömzene, már ezért az egy tételért megéri mindenkinek megismerkednie a bandával! De nem hagyják lankadni a hallgatót, fokozzák az emelkedett hangulatot; pontosabban visszarántanak a mélységből, ahová a drámai hangulatú zongoraszóló elkalauzolt. A Night’s Sorrow egy négy perces, egy akusztikus gitárra épülő, instrumentális szerzemény, amellett hogy méltó levezetése az előző bombasztnak, gyönyörű, édeskés melódiái minden hallgatónak képesek élvezetet nyújtani. A The Epigone szimfonikus nyitánya megtéveszti a hallgatót, azt várod hogy újabb elszállás jön, ehelyett Jason sikít egyet, és elkezdődik a komplex túrás, a megszokott szinten és hangulati elzárkózásban. A No Fall Too Far tételben érvényesül a legtöbb metalcore elem, de ez is emeli ki a többi dal közül… Itt lehet vitatkozni, hogy lesújtóan-e vagy sem, mindenesetre a témaváltások és gitárharmóniák precízen egyensúlyozzák a földbedöngölő, monoton taktusokat. Az Ex Nihilo az első lemezre emlékeztet, igazi pattogós death metal tétel, egy-egy belassulással, de a hangulat erősen retrospektív minden szempontból (gondolok itt a ’80-as évek végén kialakult svéd death metal sémáira), ami ilyen erős megnyilvánulásban eddig nem történt meg az eddig lepergett közel 50 percben. Örüljünk! Attól függetlenül is, hogy kicsit elnyújtották a dalt, itt érzem először kapkodónak a hozzáállást… Nem érzem hogy kiérlelt lenne az összhang a tematika szempontjából. Mindegy, ez csak az én elitista problémám, jó kis nóta ez is! A Denouement egy közel két perces átkötő, nem hagyja lankadni a figyelmed, de nem is ad annyi izgalmas momentumot hogy külön kiemelendő lenne; a záró kimondhatatlan The Trivial Paroxysm (a helyesírási hibák csodája a copy paste, hehe) méltó befejezése ennek a monstrumnak. A nóta olyan, mint valami összefoglalás, hangulatilag pedig a legkiegyensúlyozottabb; a kettősség egyensúlya megbillen, itt jobb a hangulat, mint az album többi szerzeményében, a gitárszólós-militáris levezetésért pedig külön tisztelet.

A BTA zenéje nem újdonság; pusztán olyan szélsőséges stílusokat sikerült a megfelelő arányban elegyíteni a megfelelő profizmussal és hozzáállással, hogy az élvezhetővé válhasson. A borítóterv távolságéreztetése is árulkodik kárhozat-feloldozás hangsúlyáról és örök harcáról, a hangzás pedig arról, hogy Tue Madsen talán megunta az elitmetal bandáknál történő végfok tekergetést… Mondanom sem kell, itt is tökéletes munkát végzett. Új nagylemez jövő év elején, ha minden jól sikerül és elég gyors vagy, addigra pont megemészted a Damnation-t. És miért ne próbálnád meg?

10/9.