Bebetonozott légszomj – Choke City: Choke City

Vannak zenék, illetve műfajok, amik csak egy adott környezetben tudnak igazán ütni, ez tiszta sor. Én személy szerint mindig is urbánusabb beállítottságú voltam, noha imádom a természetet és igazán felüdítő tud lenni egy szabadban eltöltött nap, de valahogy semmi sem tudja überelni számomra azt a városi nyüzsgést, a fényeket és az atmoszférát, amit a “betonbörtön” képvisel. Ehhez kiválóan asszisztálnak az olyan zsánerek, mint az R&B, a jazz és ha kicsit sötétebb és/vagy torzítottabb tónusokra evezünk, akkor a poszt-punk vagy a new wave. Ez utóbbi  hatást kívánja átadni a fővárosi Choke City, nem csak nevével (és első kiadványának címével), de mind a négy dalával, még akkor is, ha a borítón éppenséggel egy ködös erdőt látunk magunk előtt.

Noha a Choke City neve teljesen újként hathat sokaknak, egy olyan csapatról van szó, aminek a tagjai már hosszú idők óta tapossák a hazai rock és metal színteret. Név szerint ezek az arcok Géczi Richárd, Kiss Barnabás, Binder Gáspár és Szűcs Szabolcs. Aki még mindig a fejét vakargatná, annak úgy mondom, hogy olyan bandák jelenlegi és extagjairól beszélünk, mint a Chief Rebel Angel, a Polly Is Dead, a Plastic Bitch, a Haw, a Torn From Earth, a Dog Attack és a Superbutt. Így most már összeállhat a kép az urakról, de akkor mégis mi a fenének beszélek én itt a poszt-punkról?! Természetesen nem újkeletű dolog, ha alapvetően “keményebb” zenét játszó előadók vesznek egy 180 fokos fordulatot egy jóval populárisabb irányba (vagy akár fordítva). A srácok régóta ismerik egymást, dolgoztak is már együtt és noha a projekt először még csak egy poénként indult, hogy majd eljammelgetnek a teremben, úgy döntöttek, hogy igenis kapja meg a Choke City a maga rivaldafényét. Talán a fiúk is belátták, hogy a poszt-punkhoz, new wave-hez és alapvetően a sötétebb popdalokhoz való kötődésüket rá lehet zúdítani a világra, ami most ugyancsak kicsit szomorkás és szürkés.

A self-titled EP-n négy dal kapott helyet, amik átlagban négy perc körül mozognak. Ezek pont elegek ahhoz, hogy beszippantsanak minket – de még ne túl mélyre. A dalokat lehetne egyesével is szemlézni, de igazából egy nagy atmoszférikus egységgé állnak össze – még ha nem is beszélhetünk koncepciós lemezről. Végig az a sötét, fojtó, szmogos esszencia lengi keresztül, ami miatt érezhetjük magunkat egy éjszakai eső áztatta utcán, vissza-visszapillantva a saját árnyunkra; egy aluljáróban, ahol a metrókocsikkal párhuzamosan siklanak a gondolataink; vagy akár egy fülledt táncparketten, ahonnan a partnerünk már rég lelépett. Ha egy szóval kéne jellemeznem az anyagot, az a “légszomj” lenne, amihez Ricsi sejtelmes orgánuma tökéletesen megágyaz, az angolul előadott szövegek meg még közelebb hozzák a The Cure vagy a The Smiths által kitaposott nyomvonalat. A négy dal közül kettő kapott dalszöveges videót (Spellbound, Breath Catcher), az albumot nyitó – és elsőként megjelent – Danger pedig egy neonfényes, a VHS-korszakot idéző, sötét tónusú klipet is, amit Szilágyi Rudolf és Czirók Dávid készített. Az igényesség meglátszik a kiadványon, erre még Szollár Bálint (thisaimlessendeavor) borítója is rátesz egy lapáttal.

A Choke Cityben az a legszebb, hogy ez tiszta, kompromisszummentes örömzene, ami senkinek és semminek nem akar megfelelni, pusztán négy tehetséges barát összeállt, és azt csinálják, amit szeretnek. Az pedig, hogy ezt kihozták a próbateremből, a lehető legjobb döntés volt, kiváló és igényes darab lett a debüt. Reméljük, hallatnak még magukról a srácok, addig is itt van a cuccra egy magabiztos 9/10.