Beartooth – Disgusting

Illuzórikus feltevés lenne azt gondolni, hogy sokan lennének olyanok, akik nincsenek tisztában a ténnyel, miszerint Caleb Shomo az Attack Attack! nevű zsúrzenekar kiebrudalt énekese. Szögezzük le előre: nehéz ilyen örökséggel bármilyen új projektbe belefogni (főleg akkor, ha gyakorlatilag egyszemélyes vállalkozásról van szó), illetve azt úgy prezentálni, hogy a többség ne fenntartásokkal kezdjen el közelíteni felé. Persze vannak feljegyzett esetek egészen elképesztő pálfordulásokról, hogy mást ne mondjunk, elég megnézni Charlie Simpsont és a Fightstart. Hovatovább a felvezetés nem fulladt álszerénykedésbe, hiszen Caleb az alapkőletételnél világgá kürtölte, a Beartooth márpedig nagyon hardcore-t fog játszani.

Aztán megérkeztek az első dalok, majd pedig a Sick EP, és az alapján a szépreményű ifjúság gyorsan eljuthatott arra következtetésre, miszerint ez továbbra is a mélyen dekoltált árucikkeket hordó karatebajnokok tréningzenéje lesz. Nincs mit szépíteni rajta, egyszerű volt, mint a szög; vagy bármi, amit az Attack Attack! csinált korábban. Caleb a Beartooth létezésével igazából az ambícióvizsgát is kimaxolta, hiszen a My Ticket Home-, illetve City Lights-tagokkal kiegészülve csak az élő fellépések alkalmával válnak ténylegesen zenekarrá. Ennek ellenére a Disgusting mutat némi fejlődést a korábban tapasztaltakhoz képest. Relatíve kevesebb (de többségét tekintve ugyanolyan buta) breakdown, túlsúlyba kerülő dallamos ének és persze semmi világmegváltás. A bevezető során említett hardcore-ról elég annyit megjegyezni, hogy pár véregyszerű panel elsütésétől még nem lesz valami gyökeresen más vagy jobb. Caleb persze próbált a dalszövegekkel olyan témákat erőltetni, mint a családon belüli erőszak vagy más, fiatalkorúakat érintő problémák, de igazából annyira hatásvadász az egész, hogy gyakorlatilag egy jól elsütött blöffnek sem lehet nevezni – a hitelesség meg nyilván fel sem merülhet. Ebben a tekintetben az alkoholizmusról (nocsak, micsoda újdonság!) szóló I Have a Problem vagy éppen a rettenetesen agonizáló zárótétel jelentik az abszolút mélypontot.

Ami a több tiszta éneket illeti, Calebet adottságai nem predesztinálják virtuóz dallamok komponálására, a közepes tehetséggel kiizzadt, pop punkba hajló refrének pedig kb. 2-3 szám után kifulladnak. Mentségére szóljon, próbálkozott becsülettel, de több hallgatás után is csak az In Between dúdolható kórusa ragad be a hallójáratokba úgy igazán (pedig a producerként méltán híres John Feldmann valószínűleg mindent megtehetett). Mindez az ötlettelen, egyhangú zeneiséggel karöltve meglehetősen lehangoló összképet eredményez. Szó se róla, a Disgusting messze jobb bárminél, amit az Attack Attack!-től és holdudvarától valaha várni lehetett, de ez egyszerűen nem lehet érv önmagában amellett, hogy akár csak közepes osztályzattal lehessen honorálni.  3,5/10