Balance & Composure – The Things We Think We’re Missing

A ’90 rock mellé sokan pejoratív jelzőket kapcsolnak, hiszen valahogy kivesztek a látókörből, felnőtt egy új nemzedék, amelynek más az ítélőképessége/rálátása arra a korszakra, amikor a gitárzene elsődleges szempont volt. Azonban a Balance & Composure egy élő példája annak, hogy mi történt volna, ha a Brand New a zaj felfedezése helyett nem indirekten hat az undergroundra, hanem önmaga is felvállalja, hogy apuci Nirvanát vagy éppen Pearl Jamet hallgatott a garázsban. Ugyanakkor a The Things We’re Thinking Is Missing nem csak a zseniálisan jó Separation folytatása, a lemez érezhetően kitette az indie rockot az ablakba és átadta magát a túláradó ’90 alternatív rock és maszatolós grunge hatásoknak, miközben a lábjegyzetben még mindig vallják, hogy emo gyökerekkel rendelkeznek. Ezt leginkább a még a Separationnél is introspektívebb dalszövegekben találhatjuk meg: részlet gazdag elmélkedések, költői átköltések, valamint változatos hangulati elemekkel operáló stilisztika. Ehhez természetesen a B&C fenntartotta a középtempót, így ritmikailag a váltások leginkább a különböző műfaji elemek szétszakadásnál fedezhetőek fel; kiemelt jelentőséget kapnak az emo gitárokat és tónusokat elmosdató ’90 rock verze futamok, amely több esetben még a TTWTIM textúráját is jelentik, néhol kifejezetten zúzós riffekkel. Ezek jól fogható hangulati csomópontok, ahol igazán elkapja a csapat a hallgatók tökeit. A B&C ráadásul remekül kölcsönöz egyfajta lehangolt (bár néhol kifejezetten dühüs), de mégis lezser kiállást (a Nirvana után szabadon, ugye), a lemez lefolyása néhol emiatt ugyan unalmasnak hathat, azonban Jon Simmons jobban ordít, énekel és hangszínét tekintve akár egy grunge ikonja is lehetne a hullámnak. Gitártémailag tényleg olyan, mintha Foo Fighters-t, Failure-t meg Nirvanát szeretnének játszani egy-két dalban (pl. Notice Me, Cut Me Open), de a Brand New fogathajtását sem tudják elhagyni (Tiny Raindrop néhány témája pl.), ahogy önmagukra új lapot húzni sem felejtettek el (When I Come Undone és Reflection). Minden a helyén van, sőt: a dalok kevésbé megfoghatóak, mint a Separationön, ez egyrészt jó (pl. a Keepsake meglepő dallamai és Anthony Green szereplése), mert árulkodik arról, hogy a lemez kiszámíthatatlanabb elődjénél, de egyben ott a másik véglet is, ami kicsit belerondít az összképbe: ez a korong nem olyan erős, mint a Separation, és ennek az oka a kevesebb erős pillanat (noha itt erősebb kórusok vannak), valahogy egy Quake, I Tore You Apart In My Head, Galena vagy Progress, Progress vagy a Tigers Jaw splites Rope nagyobbat szólt/ütött két és fél éve.

Azt viszont le sem tagadhatják, hogy a Daylightnál és a Citizennél is jobban nyúltak a témához, így a grunge vagy jobban mondva flaneling revival pop punk oldalhajtása (Safe To Say, Apart From This stb.) mellett a Balance & Composure hozta ki a legbölcsebben a legtöbbet a lehetőségekből. Őszinte, érzelmes és könnyen szerethető; nem egy Separation, még ha annál dinamikusabb, és jobban is gazdálkodik az energiával, de mindenképpen egy jó lemez. Ennek függvényében vagyunk csak igazán kíváncsiak egy új Brand New nagylemezre, érdekes kérdés, hogy vajon milyen hullámot indítanának el, mert a Daisy-vel akaratlanul is sikerült. A Balance & Composure pedig továbbra is egy nagyon jó zenekar. 8,5/10