Balance & Composure – Separation

Van ugyanis a Wave mögött egy felnövő második hullám, akiket ugyan nem övez akkora hype, mint a Touché Amorét, és nincs is olyan összetartás/belterjesség köztük, mint Jeremy-éknél, de szinte centire pontosan ugyanazokat az embereket szólítják és/vagy találják meg. Beszélhetünk itt pop-punkban a Wonder Years-ről, emoban a Daytraderről, Clash újraélésben a Hostage Calmról, és indie rockban például a Balance & Composure-ről, akik két EP és egy split után idén jutottak el odáig, hogy nagylemezt adjanak ki. Ugyan a rajongókkal szemben kritikus az ember, de a bandák fenti névsora megérdemel szinte minden dicséretet, hiszen egy részük ugyan nem csinál mást, csak hosszú évek kemény, de elfeledett munkáját lefordítja egy egyszerűbb, hatásvadászabb nyelvre, viszont eközben mindannyian írnak olyan jó dalokat, hogy elnézzük nekit ezt. A Touché Amoré az évtized screamo produkcióit keverte össze a dallamos hardcore nagyobb neveivel, a Defeater újraélte és egy személyes, fél Amerika által átélhető történetbe csomagolva elmagyarázta, miről is szólt a Sinking Ships, a Daytrader remek érzékkel egy olyan korszakát fedezte fel az emonak, amit a nagy American Football istenítésben mindenki hajlamos volt elfelejteni, a Make Do and Mendet magyarázni se kell, viszont a Balance & Composure egy olyan nyulat húzott elő a kalapból, amit nem fülenként, hanem szinte szőrszálanként rakott össze. Természetesen a megfelelő előjelek már megvoltak, és ugyan az első EP-t nagyon nem szeretik a fiúk, de az Only Boundaries, és főleg a Tigers Jaw-val közös split dalai alapján mindenképp az év leginkább várt lemezei közt kellett számon tartani a Separationt, hiszen például a Rope vagy az EP címadó dala már 2009-ben is kiemelkedőek voltak, csak akkor mindenki 24/7 a Daisy-vel volt elfoglalva.

Nem véletlenül lett megemlítve a Brand New legutolsó anyaga, hiszen a nagylemez elindításakor egyből a rókás lemez különleges hangzásvilága juthat az eszünkbe, főleg most, mikor nem csak a Sainthood Reps, de a Title Fight és a Basement is bőven merített Lacey-ék sokak szerint legérettebb albumából. Hiába jöttek ki az áttörést hozó B&C kiadványok a Daisy évében, azért a Separationön is érezni, hogy a legtöbbet a Brand New-tól és a Crime in Stereotól is az utolsó lemezt hallgatták a tagok, hiszen ugyanazt a szürkés, szomorkás hangulatot árasztja magából a Voidtól és a Defeat the Low-ig az összes nóta. A nyitó dalt akár programadónak is nevezhetnénk, hiszen a hibátlan nyitó énektémáktól kezdve a zenekar fura, poszt-hardcore-os ízeket is felvonultató inde rockjáig szinte minden benne van a szűk három percben, bár igazán csak a címadó tétel indítja el a lemezt. A Separationben Jon Simmons már megmutatja mindkét oldalát a torkának azzal, ahogy helyenként rárekeszt a sorokra, miközben a gitárosok gyönyörűen játszanak a témákkal és a mennyiségekkel, hiszen nagyon árnyaltan és mértékkel adagolva picit folk-ízű punk dallamokat vagy akár poszt-rockos örvényléseket is hallhatunk hármójuktól(!). Nem kell Iron Maidennek lenni ahhoz, hogy egy banda ki tudjon használni három gitárost, és erre a Fully Down után újabb kiváló példát nyújtanak a fiúk, akik úgy írtak gitárlemezt, hogy az ember szinte észre se veszi, annyira nem akarják ellopni a show-t a változatos énektől és a kiváló ritmusszekciótól. A Quake már egy kicsit könnyedebb, slágeresebb dal, nem véletlenül lett elsőként ez megmutatva az embereknek, hiszen a stílusjegyeik mellett azért van benne egy elképesztően ragadós refrén, 2:50-nél pedig úgy váltanak súlypontot, ahogy azzal a Brand New szokta stadionokból kirázni a hideget. Annak ellenére, hogy a srácok szeretnek eljátszani azzal, hogy lassabb témákból kirobbannak, de klasszikus balladák alig vannak az albumon, pont ezért olyan remek a Stonehands és az, hogy azért ebben se tudják meghazudtolni magukat, ők nem egy tábortüzekre kalibrált banda. És akkor itt el is érkeztünk ahhoz, hogy a B&C kitalálta az indie/alternatív rocknak azt a fajtáját a remek gitármunkával és a néha reszelős, punk rockos énekkel, ami az alapvetően nem erre a műfajra berendezkedett közönséget is gond nélkül meg tudja mozgatni, főleg, hogy egy vérbeli hipster punktól nem áll messze a lemezen is jelenlévő Nirvana vagy késői Jawbreaker szeretete. Tele vannak dallammal, zseniális, depresszív szövegekkel, viszont ott van bennük a megfelelő energia és az erős gitárok, a zaj, a váltások, ez a két oldal pedig eladja egymást akár a punknak, akár a hipsternek (utóbbinak a Neutral Milk Hotelre utaló borító is pacsit ad). Szerencsére nem csak a recept jó, hanem a megvalósítás is, hiszen a meglehetősen hosszú album végig fenntartja az érdeklődést az olyan dalokkal, mint a fülbemászó sláger, a Galenda, a lazán dúdolásba ringató, a remekül építkező Fade, a poszt-rockba csapó Progress, Progress, az iszonyatosan lefojtott, Daisy-pozitív Echot (1:10-nél az a dallam földöntúli) követő, erőtől duzzadó Patience, vagy a nagykönyv szerint együtténeklős epilógus, a Defeat the Low.

Ugyan rengeteg hibája van a hipster punk közegnek, de a bandáik kivétel nélkül átlag felett teljesítenek, és ezért meg lehet nekik bocsátani a klisékben fulldokló Tumblr-oldalakat, a kinőtt ruhákat és a minél feltűnőbb helyre varrt tetoválásokat, hiszen életben tartanak egy olyan színteret a tengerentúlon, ami ontja magából a jobbnál jobb bandákat és lemezeket, ráadásul egyre nagyobb volumenűeket, hiszen a Brian McTernan által producelt Separation már nem a Daisy-által inspiráltak B-ligája, hanem a Daisy bajnoksága, és egyelőre az élbolyban, ugyanis az utolsó Engine Down óta nem talán négy-öt indie album mozgott ezen a szinten, pedig az majdnem tíz éve volt. Depresszív, erőteljes, sokoldalú, emlékezetes, gyakorlatilag ők a szomorú indie rock Make Do and Mendjei.

9.5/10

ALBUMSTREAM